Nicolae Ceausescu és a hunok

Ezer aláírást szerezni – nincsen ennél egyszerűbb dolog, bármilyen képtelenségről is legyen szó, legfeljebb a kocsmákat kell a záróra előtt sűrűbben látogatni. Mert, ugyebár, bármely normális, az általános iskola első négy osztályát elvégzett ember tudhatja, hogy idestova másfél ezer éve nem élnek a földkerekségen hunok. Mint annyi népvándorlás korabeli más nép – elvérzett az állandó háborúkban. Az utolsó szál emberig. Hun nyelven sem tudhat senki, mert legfeljebb sejthetjük, hogy ez a hajdan oly hatalmas és rettegett nép a török nyelvcsaládhoz tartozott, ám egyetlen árva szavuk nem maradt az utókorra. Tehát azok, akik mostanában felfedezik magukban a hun nemzethez való kötődés ismérveit, vagy eszelősök, mint – mondjuk – azok, akik a sumérokkal rokonítanák a magyarságot, netán kötelező tantárgyként vezetnék be az iskolákban a rovásírást, mert az felel meg a legjobban a magyar nyelv szellemének, vagy pedig egyszerűen szélhámosok, esetleg – ez sem elképzelhetetlen – eszelős szélhámosok. A gyanúra minden alapunk megvan. Már az eddig elismert 12 magyarországi kisebbség esetében többször felmerült a gyanú, hogy azok, akik például örményeknek hirdetik magukat – sem örményül nem tudván, még kevésbé ismerve az örmény ábécét, a kultúráról és a vallásról már nem is szólva –, inkább bizonyos önsegélyező egylet tagjaiként működnek. Ezt úgy tessék érteni, hogy az elismert nemzetiségek önkormányzatokat alakítanak, amelyeket az állam megfelelő arányban támogat. Nagyon helyesen – általában. Konkrétan az örmények esetében viszont inkább csak egyes bukott politikusok nyugdíj-kiegészítését szolgálja a szerény summa, amit kaphatnak, de ez is több a semminél. És ha kevesen vannak – az osztozkodásnál jobban járnak a ki-, illetve megválasztott vezetők. A ruszinok egyik vezetője hosszabb ideje nem tudta eldönteni, hogy ruszin, szlovák vagy magyar költő, de én – ismervén az adófizetők pénzéből kiadott klapanciáit – inkább arra szavaznék, hogy akár ruszin, akár szlovák, akár magyar lehet az illető, de költőnek semmiképpen sem nevezhető.

Az sem elképzelhetetlen, hogy ezek a mai hunok – mint friss nemzetiség – majd politikai követelésekkel állnak elő. Pontosan olyan ideológia alapján, mint egykor a conducátor, a gyászos emlékezetű Nicolae Ceausescu tette volt, aki a dák rokonsággal ámítva a románokat – végzetes diktatúrát teremtett, melynek következményeit máig nyögi az ország, a többségi nemzet ugyanúgy, mint a kisebbségek. Hiszen a dákok pontosan annyira tartoztak a románok elődei közé, mint a magyarság ősei közé a hunok. Az ilyen őskeresés a mi tájainkon mindig gyanús és korántsem jámbor szándékokra utal. A megboldogult Franjo Tudjman, aki egyszerre volt tábornok és történész, no meg a „horvát nemzet atyja”, előszeretettel támogatta azt a tudományos nagyképűséggel előadott mesét, hogy a horvátok nem is szlávok (mint a szerbek, például és főként), hanem a „fehér horvátok” voltaképpen irániak voltak, akiknek Krakkó táján volt hatalmas birodalma, majd a szlávok és nem utolsósorban a magyarok (ez Könyves Kálmán „bűne” lett volna) elnemzetietlenítették a szerencsétleneket. Hogy Ceausescu és Tudjman mire használták az ilyen ideológiákat – tudjuk. Hogy az álhunok mit akarnak – az állami támogatás besöprése mellett –, egyelőre találgatni lehet csupán, de semelyik szóba jöhető variáns nem kecsegtet valami demokratikus eszmével.

Ezért lenne fontos a magyarországi nemzetiségek jogállásáról végre felelősen gondolkozni. Tudniillik még a látszat szerint sincs rendben ez a kérdés. Vannak ugyanis kisebbségi önkormányza-tok. Többségük rendben működik. Létezik állami támogatás. Az állam gazdasági helyzetéhez képest nem is olyan csekély. Egy-két szélsőséges kilengéstől eltekintve Magyar-országon a nemzetiségek normális életét semmi nem veszélyezteti. (Még abban az esetben sem, ha a roma népesség helyzete távolról sem megnyugtató.) Vitathatatlan azonban, hogy a rendszerváltás óta minden magyar kormány és parlament alaposan elmarasztalható az alkotmányos mulasztás vétségében. Másfél évtized ugyanis nem volt elegendő arra, hogy a magyarországi nemzetiségek – mindenek előtt a németek, a szlovákok, a horvátok, a szerbek, illetve a románok – parlamenti képviseletének fogas problémáját megoldják. Ez akár a nemzetközi közvélemény előtt sem kedvező a Magyar Köztársaság számára, amelynek politikusai és állami szervei – jogosan és helyesen – szinte minden esetben hangsúlyosan teszik szóvá, hogy mennyire lényeges a szomszédos országokban a magyar nemzetiségek egyenrangúsága, amelynek természetes része a parlamenti képviselet. És azért ne feledjük, hogy Horvátországban kevesebb magyar él (24 ezer), mint Magyarországon horvát (80 ezer), de a zágrábi sabor padjaiban helyet foglal egy magyar képviselő, a budapesti palotában pedig nincsen olyan horvát képviselő, aki azon a jogon ülne ott, hogy a horvát kisebbség érdekeit képviseli. Ez rendkívül komoly probléma, amely megoldható a kis létszámú nemzetiségek esetében is, mint a horvát mellett a szlovéniai magyarok esete igazolja. Ám nincs megoldva és ez az, amit okkal tesznek szóvá az érdekeltek Magyarországon és minden szomszédos állam kormánya.

Az álhunok jelentkezése egyszerre elmekórtani eset és biztos jelzése annak, hogy valami még-sincs rendben a magyarországi nemzetiségi ügyekkel...