Nem voltam ügynök

Nevem, óriási döbbenetemre, már 1992-ben megjelent a Cibulka-féle ügynöklistán. Mivel soha, semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá (ilyen ajánlatot nem is kaptam), azonnal megpróbáltam jogi úton tisztázni magam, ám a pozsonyi kerületi bíróság 1995-ben leállította az eljárást. A hivatalos indok az ide vonatkozó jogszabály hiánya volt. Mivel 1994–1996 között külföldön tartózkodtam, további jogi lépéseket nem tettem. Most ismét felbukkant a nevem, ezért kikérem a dossziémat a Nemzeti Emlékezet Hivatalától, hogy végre megtudjam, kik és miért kevertek bele piszkos játékukba. A tények: a) Soha nem voltam ügynök, semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá. Az interneten megjelent nyilvántartásból kitűnik, az ŠtB 1979 óta az ún. KTS (jelölt) kategóriában tartott nyilván, ami annyit jelent, hogy kiszemeltek az együttműködésre. 1979 májusában beidéztek a rendőrségre, amikor szolgálati útlevelet kaptam a Čedok utazási irodától, hogy nyáron idegenvezetőként hivatalosan Jugoszláviába utazhassak. A helyiségben akkor több civil is tartózkodott, kérdéseket tettek fel családommal, munkámmal kapcsolatban. Azt hittem, ez a rendes eljárás, így ellenőriznek le, hogy kaphatok-e útlevelet. Később még néhányszor felkerestek munkahelyemen, az ártalmatlannak tűnő kérdésekre semleges, semmitmondó válaszokat adtam. b) Tény, hogy amikor idegenvezetői ténykedésem során a csoportomból valaki disszidált (ez mindig előfordult), hazafelé, a magyar–szlovák határon írásbeli jelentést kellett adnom, enélkül be sem engedtek az országba. Ez volt a hivatalos eljárás, a csoportvezető kötelességei közé tartozott. c) 1983-ban Prágába kerültem, a Csehszlovák Rádió külpolitikai szerkesztőségébe, készültem a budapesti tudósítói posztra. Mivel öcsém 1983 augusztusában disszidált, nem engedtek ki, közölték velem, hogy ideológiailag megbízhatatlan vagyok. Csak hajszálon múlott, hogy nem vesztettem el állásomat, végül kegyesen megengedték, hogy 1984. január 1-jétől visszamenjek munkahelyemre, a magyar adás pozsonyi szerkesztőségébe, ahol a legalacsonyabb beosztásba soroltak. Évekig semmi kapcsolatom nem volt a rendőrséggel, békén hagytak, majd valamikor 1988 táján többször felkerestek és a munkámról, a szerkesztőségi viszonyokról érdeklődtek, természetesen a lehető legsemmitmondóbb válaszokat kapták. Az előző főszerkesztő, aki már nyugdíjaskorú volt, engem szemelt ki utódjául, amiről eleinte a pártközpont hallani sem akart, hisz nem voltam megbízható. 1989-ben azonban enyhült a pártpolitika, jelölésemet feltételesen jóváhagyták, így 1989. november 10-én, hét nappal a bársonyos forradalom előtt kineveztek a magyar adás főszerkesztőjévé. 1992 tavaszán a nevem – számomra teljesen váratlanul megjelent az akkori ügynöklistán, emiatt lemondtam tisztségemről – bár semmi okom nem volt rá, de tisztázni akartam magam. A lelkiismeretem tiszta volt, hisz semmiféle együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá, senkinek nem ártottam. Ha másképp lett volna, biztosan nem várom be, hogy „leleplezzenek”, hanem szép csendben korábban elmegyek. Remélem, ha megkapom az aktáimat, megtudom, hogyan és miért kerültem a listára. Kevés embernek adatott meg, hogy az előző rendszerben és a mostaniban is „megbélyegzett” legyen. Közben tehetetlen vagyok, hisz annak idején sem az öcsém disszidálásáról, sem most, az ügynöklistára való felkerülésről nem tehettem. Bűnhődtem és bűnhődök a semmiért, egyedüli vigasz, hogy a lelkiismeretem tiszta.

Protič János újságíró

Protič János a Nemzeti Emlékezet Hivatala által fenntartott nyilvános adatbázis szerint 1989. október 13-tól az ŠtB titkos munkatársaként van vezetve, mint az alább is látható. Lapunk csupán közreadta ezt a tényt.

Kocur László, az Új Szó főszerkesztője