Nem a cél változott

Minden jel arra utal, hogy Amerika az elkövetkező hónapokban a katonai „rendteremtés” helyett a diplomáciát választja az érdekérvényesítés fő eszközéül. Amibe még az is belefér, hogy ez a diplomácia elrettentő diplomácia lesz, vagyis: maximális mértékben felhasználja azokat a lehetőségeket, amelyeket a katonai erő alkalmazásával teremtett meg. A lehetőségek helyett bátran mondhatunk félelmeket is. Mert lehet egyetérteni a Bush-kormányzat politikájával vagy ellenezni azt, ami nem vitatható el tőle, az a következetesség. Az elnök 2001. szeptember 11-e után bejelentette, könyörtelen harcot indít a nemzetközi terrorizmus, és azon államok ellen is, amelyek azt támogatják. Akkor talán Amerikában is csak nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy az első felindultságnak, puszta szónoki fordulatnak tűnő megfogalmazások mit is jelenthetnek a valóságban, ha a Fehér Ház ezt programszerűen véghez is viszi. Bő másfél év alatt Washington elsöpörte mind az afganisztáni tálib, mind az iraki Szaddám-rezsimet. S ha most Amerika úgy dönt, hogy a diplomáciára helyezi a hangsúlyt, az csupán az eszközök tekintetében nevezhető lényeges fordulatnak, az alapvető cél marad. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az iraki rezsim gyors bukása nélkül ez aligha lenne reális, hiszen Afganisztán után kezdetben senki sem vette komolyan a Szaddám-rezsim címére intézett amerikai fenyegetéseket. Meg lehetett figyelni, milyen nyilatkozatokat tettek a Bush-kormányzat által latornak minősített államok az iraki háború előtt, s milyen, korábban elképzelhetetlen gesztusokat tett – igaz, nem túl látványosan, hogy az iszlám világban el ne veszítse arcát – Amerika felé Bagdad elfoglalása után Irán meg az utóbbi hetekben sokat fenyegetett Szíria. A teljesség kedvéért meg kell említeni a paranoid észak-koreai rezsimet is, bár ez egészen más lapra tartozik – hacsak a szeretett vezér teljesen meg nem bolondul, és nem szánja el magát valamilyen őrült lépésre. Most már mindenki elhiszi Bushnak, hogy komolyan gondolja azt, amit a WTC romjai fölött mondott. Powell külügyminiszter tervezett közel-keleti (és ezen belül a mindenképpen áttörésnek számító szíriai) tárgyalásai után lehet majd felmérni, hogy a térség diktátorrezsimeinek politikájában milyen mélységű változásokat diktálhat a félelem és a túlélési ösztön. Az teljesen nyilvánvaló, hogy Irán is, Szíria is legalább olyan mértékben támogatta a legismertebb terrorszervezeteket, mint a Szaddám-féle Irak, de míg a bagdadi diktátor a diplomáciának minimális esélyt sem adott – lásd az ENSZ-határozatokkal való packázást –, addig az első kettőnél éppen belső gondjaik, gyengeségük miatt van esély a katonai megoldás elkerülésére. Nem feltétlenül azoknak van igazuk, akik szerint az iraki háború a nemzetközi terrorizmus malmára hajtja a vizet. Ennek az ellenkezője is igaz lehet, feltéve, hogy a Hezbollah, az Iszlám Dzsihád, a Hamász stb. lába alól sikerül kihúzni a szíriai és iráni talajt, és ezzel párhuzamosan történelmi előrelépést tenni az izraeli–palesztin megbékélés terén.