Nekünk „mindent” tudni kell!

Mindenesetre kissé túlzásnak éreztem a megjegyzését, hogy annak a bizonyos kisebbségnek a tagjaitól már megszokta, de egy diplomás embertől ilyet aztán nem várt volna... Megjegyezném: végtelenül együttműködő voltam a hivatallal minden intézkedésnél, és a fent említett helyzetben csupán arról volt szó, hogy nem jeleztem vissza egy tájékoztató jellegű e-mailre, hogy megkaptam. Az ilyen hozzáállás miatt az ember gyakran a háta közepére sem kívánja a hivatali intézkedést.

Arról ne is beszéljünk, hogy egyszer az utolsó pillanatban észleltek egy elírást velem kapcsolatban a rendszerben! Nem én rontottam el, de volt egy napom, hogy helyrehozzam, mert különben... És itt jön a nem kívánt „megfélemlítés” és megalázás. Mert megtehetik. De nem gond, szó nélkül megoldjuk azt, amiről eddig nem tudtuk, hogy valaki más elrontotta. Ha pedig nem sikerül, mi húzzuk a rövidebbet. Abszurd, igaz? De sajnos tapasztalat nyugtázza, hogy így működik a rendszer.

Az egyszerű, „mezei” ember nem lát bele a rendszerbe, ami ezt a csodálatos társadalmat működteti. Előny vagy hátrány, hogy nem látjuk át? Boldog tudatlanság... Ettől függetlenül elvárják tőlünk, hogy mindenre tudjuk a választ. Rendben, majd figyelmeztetem a munkáját „végző” hivatalnokot, ha valami nem stimmel velem kapcsolatban a rendszerben. Egy egységben, amire rálátásom sincs, és épp az ő feladata lenne ennek az ellenőrzése. De hogy jelezzem, ha nem is látom? (Itt eszembe jut volt tanárom humoros megjegyzése a testnevelésóra elejéről: Szóljon, aki nincs itt!)

Egy másik kedvencem a hivatali pingpong, amikor a szorgos alkalmazottak ezt a méltán közkedvelt sportot űzik, csak épp labda helyett a polgárokat ütögetik minél gyorsabban az ellenfél térfelére. Amikor egyik helyről küldenek a másikra, onnan a harmadikra, majd ismét a kiindulási ponton találjuk magunkat. A kilométer-számláló már rég kiakadt a lábunk alatt, viszont az ügyünk semmit sem haladt előrébb. Persze ilyenkor megkapjuk, hogy ők csak a dolgukat végzik, és nekünk van időnk erre a szaladgálásra, a mi érdekünk, hogy intézkedjünk.

A legjobb, amikor az állandó lakhely és az ideiglenes tartózkodási hely hivatalai között zajlik a meccs, mi meg azt sem tudjuk, hol a szerva. Logikus egyébként, hogy a tartózkodási helyem hivatalaiban semmit sem intézhetek. Utazzak vissza az állandó lakhelyemre! Elvégre csak egy egész napot visz el az utazás, ha épp a tömegközlekedést választom (ismerjük déli régiónk csúcstechnológiájú tömegközlekedési rendszerét), röpke száz kilométeres távért megközelítőleg öt órát kell utaznom... Persze aki tudja, megoldhatja autóval is, sőt a hivatalban ezt elvárják tőlünk. Már nem egyszer megkaptam, hogy „nincs az messze, az ember beül az autóba és már ott is van”. Bezzeg egy korsó, frissen csapolt benzinre egyik sem akart meghívni.

Nyilván nem hibáztatunk senkit, hisz mindenki csak a rá mért szabályok szerint játszik, nem is erről van szó. Hanem az emberi hozzáállásról. Hogy ne játszadozzanak velünk, mint macskák az egerekkel, méghozzá feleslegesen. Túl nagy kérés, mikor azt mondom, hogy nem kérem a teljes és könyörtelen lelki hadviselést az intézkedéseim mellé köretnek? Túl nagy kérés, hogy emberként bánjanak velem, és ne tiporjanak sárba minden egyes alkalommal? Túl nagy kérés, hogy ne legyek megfélemlítve a hatalmuk által, mikor ráadásul ők rontanak el valamit? Úgy tűnik, tényleg az. Félreértés ne essék, természetesen vannak üde színfoltok is a durva monokróm hivatali világban, de ez sajnos kevés.

Mindent egy kalapba téve: bármennyire is fog el a rosszullét, ezt a gyomorkeserűt bizony öklendezés és fanyalgás nélkül kell lenyelnünk. Mintha már gyermekkorunk fanyar gyógyszerei is erre készítettek volna fel minket.