Negyvennégy este Sztálinnal

Két nagy sikerű és magyarra is lefordított regényből készült a két, 22-22 folytatásból álló sorozat. A 73 éves Vaszilij Akszjonov Moszkvai szága című ugyancsak vaskos műve eredetileg egy amerikai tévétársaság számára készült forgatókönyvként, amely egy orosz értelmiségi család több nemzedékének életútját ábrázolja a forradalomtól Sztálin haláláig. Az akkor emigrációban élő író regényéből az amerikai sorozat nem készült el, viszont Akszjonov is, művei is hazatérhettek: és immár Moszkvában forgatták a tévés változatot. A másik sorozat, Az Arbat gyermekei a hat éve halott Anatolij Ribakov regénye alapján készült, amely kereken húsz esztendeig volt betiltva a szovjet rendszerben. Ez a mű is a harmincas években, illetve a háború idején játszódik. Az orosz kritikusok egybehangzó állítása szerint hamisításról lehetne értekezni, mint arról, hogy a tévések mennyire követték az eredeti írói szándékot. Persze, nem gondolom, hogy ezt a negyvennégy estét azért találták ki, hogy akár Ribakovot, akár Akszjonovot népszerűsítsék, netán az orosz irodalomnak híveket szerezzenek, mert az olvasási hajlamok csökkenése okán ez sem lenne felesleges célkitűzés. Ezek a sorozatok állami rendelésre állami feladatot teljesítenek – a valós értékekkel rendelkező műveket aktuálpolitikai érdekekhez átszabva. Putyin elnök ugyanis úgy döntött, hogy gondoskodik az állampolgárok lelki szükségleteinek kielégítéséről. Előbb csak a pravoszláv egyház és az állam egyre szorosabb kapcsolatait figyelhettük meg, beleértve az államfő látványos gesztusait, amellyel II. Alekszij pátriárkát már-már a cári időkre emlékeztető módon vonja be a közélet reprezentatív megnyilvánulásaiba. És nem Putyin egyéni hajlandóságai a döntőek, hanem az az elhatározása, hogy a mai Oroszországnak szüksége van a birodalmi tudatra, amelynek része volt és része lett a pravoszlávia, és ugyancsak része a szuperhatalmi rangot szerzett, a hivatalosan ateista Szovjetunió. És ki tagadhatná, hogy a birodalom éppen Sztálin idején volt a leghatalmasabb, és ez egyenes következménye a második világháborús győ-zelemnek. Putyin és az orosz politikai elit a győzelem hatvanadik évfordulóját legalább olyan külsőségek között akarják megünnepelni, mint a nyugati szövetségesek az idén nyáron a normandiai partraszállást. Történelmileg teljesen jogosan. Viszont Sztálin személyiségének értékelése megkerülhetetlen. Különös tekintettel arra, hogy az orosz történelemtudomány még mindig nem volt képes egy vagy több, akár egymással vitatkozó, objektív portré megrajzolására, mert eddig igazából csak politikai pamfletek születtek, az oktatásban pedig gondosan kerülik, hogy ilyen bonyolult problémák a tankönyvekben tükröződjenek.

A nyugati demokráciákban, mint tudjuk, egyáltalán nem létezik olyasmi, hogy X. vagy Y. történelmi személyiség hivatalos értékelése. Az orosz kvázi-demokráciában azonban elvárják, hogy a hatalom nyilvánítson véleményt Sztálin történelmi szerepéről. Ez egyike azoknak az orosz hagyományoknak, amelyeket a cárizmus és a pravoszláv egyház közösen teremtett meg, és aztán Sztálin ugyancsak célszerűnek tartotta ennek ápolását. Nem kétséges azonban, hogy más időket élünk manapság, meg aztán nincs is olyan párt, amelynek központi bizottsága állásfoglalást tehetne közzé, mint ez annak idején sűrűn megtörtént. Mit lehet ilyenkor tenni? Például azt, hogy a közszolgálati tévénél népszerű regényekből sorozatot csináltatunk, amelyeknek központi hőse Joszif Visszarionovics Sztálin lesz, noha ez sem Akszjonov, sem Ribakov regényére nézvést nem igaz. És az egyik Sztálin, a Moszkvai szágában, voltaképpen jóságos, kissé szeszélyes uralkodó, aki időnként még szadista szolgáit, közöttük Beriját is visszafogja. Egészen más Az Arbat gyermekeiben látható Sztálin. Ő egy keleti despota, aki senkit és semmit nem kímélve építi és őrzi korlátlan hatalmát, ugyanakkor mintha tőle függetlenül épült volna az ország, zajlott volna a háború. Tessék választani a két Sztálin között: ki-ki hajlamai, családi öröksége, egyéb ismeretei szerint tegye meg ezt. Ugyanakkor Sztálin háta mögött eltűnik az ország, a múlt realitása.

Az egyik legtekintélyesebb orosz kritikus, Natalja Ivanova ugyancsak érdesen fogalmazott: „mintha arról lenne szó, hogy ez a történelem becsapott minket, először legendákkal és mítoszokkal etettek bennünket, aztán pedig ezeknek a leleplezésével.” Ugyanakkor a hatalmas érdeklődés tagadhatatlan és jogosult. Ezúttal is orosz tanút idézek, Danyiil Granyint, az írót, aki január elsején már nyolcvanhatodik életévét tölti be, tehát tapasztalatai arról a korról bőségesek. Granyin azt állítja: „A szovjet életet kitörölték az életünkből, kikerüljük, mint egy szakadékot. Olyan teljesen süllyedt el, mint az Atlantisz, és mi úgy teszünk, mintha a Romanov-cárok uralkodásából e-gyenesen a Jelcin–Putyin-korszakba érkeztünk volna...” A történelmi anamnézis roppant veszélyes lehet. Ez nyit utat a történelemhamisításnak is, egyéb más veszélyekről ezúttal nem beszélve.

És idetartozik, hogy a Sztálin-problematika nem lehet orosz belügy. Mi is leéltünk néhány évet zsarnoksága alatt, és a következmények sem ismeretlenek számunkra.