Ne féltsenek minket önmagunktól!

Az alapiskola rendezvényéről és a benne folyó pedagógiai munka nívójáról nyilvánvalóan a Rákóczi Szövetség elnökének sincsenek kielégítő ismeretei. A karácsonyi ünnepségre vonatkozóan írásában ezt el is ismeri. Amikor azonban a tanintézmény „egészének” védelmében kíván érvelni, saját tapasztalatok hiányában mindjárt két csúsztatásra is rákényszerül.

Először is az alapiskolában folyó pedagógiai munka minőségének fémjelzése gyanánt – egyedüli érvként – azt írja: „a gimnázium diákjai rendszeresen részt vesznek a Rákóczi Szövetség által szervezett nagyszabású, Kárpát-medencei történelmi vetélkedőkön”. Az olvasó két dolgot nem ért. Az egyik az, hogy néhány diák történelmi ismereteinek – mindenképpen dicséretes! – színvonalából miként lehetséges az oktatás és a nevelés egészére következtetni. A másik pedig, hogy a gimnázium történelemből legjobb diákjainak teljesítménye miként függ össze az alapiskolai oktatás egészének minőségével.

A következő logikai bukfenc megértése már valamivel több odafigyelést igényel. És jóval messzebbre vezet. „Sommásnak érzem azonban a leírtakat, mert a szöveg alkalmas arra, hogy az olvasónak – írja a vitaindító jegyzetre adott válaszában Halzl – „az alapiskola tevékenységének egészéről negatív véleménye alakuljon ki, akár még ellenreklámnak is tűnhet.” Nos, lehetséges, hogy a pártpolitikai intrikák ferde világában, ahol a populista ideológiák barikádjain összecsapó lelkes kortesek sohasem a logikát, hanem a csúsztatási lehetőségeket keresik, minden megnyilatkozás alkalmas mindenre. Az iskola és a kultúra azonban nem a politikai csatározások színtere, itt nincs helye az elhangzottak rosszhiszemű továbbgondol(tat)ásának. Legalábbis nem kéne lennie.

A cikk írója egy iskolai rendezvényt bírált. És rámutatott bizonyos hiányosságokra. Ha kritikája jogos volt, minden bizonnyal máris hozzájárult a hiányosságok kiigazításához. Ha feltételezzük, hogy más iskolákban is léteznek a leírtakhoz hasonló hiányosságok – és nem hiszem, hogy van olyan ép ítélőképességű civil ember (vagy akár politikus!) a szlovákiai magyarok között, aki teljes mértékben kizárná ennek lehetőségét –, a cikk jótékony hatása még tovább is gyűrűzhet.

A Rákóczi Szövetség elnöke úgy gondolja, mielőtt egy ilyen cikk megírásába belefog az ember, „a pozitív tényekről is érdemes volna előbb tájékozódni”. A vitaindító azonban nem szólt – nem is szólhatott – a tanintézményben folyó pedagógiai munka egészéről. Egy jegyzetben megfogalmazott kritikától nem várható el átfogó helyzetértékelés. Megítélésem szerint nincs olyan olvasó, aki valami hasonlót várna el ettől a műfajtól – és nagyon remélem, nincs olyan független szlovákiai magyar olvasó, aki egy egész intézmény porba tiprásaként érzékelné bizonyos hiányosságok felemlítését. A hosszú ideje szívósan csiholt ideológiai hisztériák eddig is rettenetes károkat okoztak már határon innen és túl. És nemkülönben a kettő között. Ilyen az izzó – de mélységesen terméketlen, mert az elkötelezettség fokmérőjévé egyszerűsített, vagyis kontraszelekcióval együtt járó – magyarságféltés is. Mély meggyőződésem azonban, hogy Halzl József még mindig hiába hiszi alkalmasnak a szlovákiai magyar olvasót arra, hogy e nyilvánvalóan jobbító szándékkal írott kritika hatására az alapiskola „tevékenységének egészéről negatív véleménye alakuljon ki”.

A Rákóczi Szövetség magyarországi, nyugat-európai, kanadai és amerikai adományokból 2005-ben beiratkozási ösztöndíjat ad „a Szlovákia meghatározott régióiban élő, iskolai tanulmányaikat megkezdő kisdiákok részére”, olvasható a szervezet elnökének válaszcikkében. Az iskola kilenc elsősének szülei az inkriminált rendezvényen magától az elnöktől vehették át a borítékot. A kritika ennek az aktusnak a körülményeiről, az ebből az alkalomból elmondott „kortesbeszédről” – vagyis a politika iskolai megjelenéséről valóban meglehetősen csípős hangon, egyebek mellett a „Hajrá, magyarok!” felkiáltás felidézésével szól. (A cikk további részében ennek a csípősségnek már nyoma sincs.) Halzl József ezt így kommentálja: „Az ösztöndíjak iskolai közösségi ünnepségeken történő átadása nem »önreklámozás és magamutogatás« célját szolgálja, hanem szeretnénk széles körben kifejezésre juttatni, hogy a 2004. decemberi népszavazás után és ellenére sokan vannak Magyarországon, akik ily módon is szeretnék szolidaritásukat kifejezni a határon túli magyarsággal, különösen a fiatalokkal, akiknek magyar iskolába történő beíratása a magyar közösségek hosszú távú megmaradásának legfontosabb feltétele.”

A szándék kétségtelenül elismerést érdemlő. Az indoklás azonban siralmas – és, sajnos, az anyaországi politikusok többségének gondolkodására igencsak jellemző. Utóbbi pedig a szándék tisztaságával kapcsolatos véleményünk befolyásolására is alkalmas. Vegyük csak sorra legalább a legnyilvánvalóbb ellentmondásokat.

A fentiekben foglaltak szerint tehát a Rákóczi Szövetség pénzosztó kommandója azokat kívánja győzködni az anyaországi társadalom kisebbik részének forintokban kifejezésre juttatott jó szándékáról, akiknek a gyereke már – vagy még mindig – magyar iskolába jár. Akik tehát a balvégzetű népszavazás gyógyíthatatlan lelki sérülésének kényszerű viselése, a kitagadottság érzésének mindig fel-felbuzgó keserűsége ellenére is azt szeretnék, hogy ivadékaik nemzetiszín pompont rázzanak.

Az is nyilvánvaló a fentiekből, hogy a Rákóczi Szövetség a „magyar iskolába történő beíratás”-ban és nem az ott maradásban látja a „magyar közösségek hosszú távú megmaradásának legfontosabb feltételé”-t. Arról tehát megfeledkeznek a velünk szolidárisak támogatási stratégiákat kidolgozó képviselői, hogy sok helyütt jóval kevesebb diák fejezi be a magyar alapiskolát, mint amennyi elkezdi. És sokszor éppen a legtehetségesebbek (szülei) gondolják úgy, hogy valamelyik angol, német vagy – ne adj’ isten – szlovák nyelvű iskola szolgálja jobban gyermekük hosszú távú érdekeit. Németh László annak idején jó pár megszívlelendő dolgot írt már a „minőség forradalmáról”, korszerű nemzetstratégia kialakításánál jó lenne legalább azt figyelembe venni.

Ami pedig a népszavazás felemlegetését illeti, hát az aztán a legkevésbé sem korrekt. Mintha mi indítványoztuk volna, hogy egy ilyen lehetetlen aporiával mélyítsék tovább a szakadékot egymás között! Az odaát folyó permanens választási kampány ugyanis az oka, hogy az egyik oldal szélsőségesei úgy gondolták, hatásos lenne, ha most egy nagyobb publikum előtt fogyasztanák el a maguk kis betevő nemzethalálát. Persze mára a kisebbségi elitek berkeiben is oda fajult már a helyzet, hogy mindig az a magyarabb, aki többet követel ettől a „szegény, álmos Magyarországtól”. Nem mi tehetünk róla, hogy így szocializálódtunk. Számunkra ráadásul nem is volt igazi tétje ennek a népszavazásnak. Az utazás kérdését egyébként a sikertelen referendum ellenére is meg fogják oldani, mégpedig eurokonform módon. És lesz, ahol néhány éven belül magától oldódik meg. Hogy a nemzeti összetartozás szimbóluma is kikerekedhetett volna ebből? A magyarigazolványon („magyar preukaz”, ahogy olykor a csallóközi fatengelyesen hallani) még a Szent Korona is rajta van, az mért kevésbé megfelelő szimbólumnak, mint egy uniós útlevél? Szóval nincs félelemre ok. Ahol olyan erős a nemzeti érzés, hogy egy álproblémával ekkora indulatokat lehet korbácsolni, és egy fél nemzetet fanatizálni lehet, egy percig sem kell kihalástól tartani.

És ne féltsenek bennünket önmagunktól se. Kritika nélkül elcsökevényesedik a kultúra. Élő, folytonosan újrateremtődő kultúra nélkül pedig nincs nemzet se. Ne kételkedjenek ennyire aktívan öntisztulásra való képességünkben, mert ez az évek óta tartó fokozott aktivitás lassan már megfojtja ezt a képességet. És minden jó szándék ellenére veszélybe sodorja a megmaradást.