Nagyágyú és parittya

A magyarországi választási kampány heteiben a szlovákiai magyar még a szokásosnál is jobban ráragadt a budapesti közszolgálati tévé képernyőjére. Mit mondjak, sokért nem adnám, ha feledni tudnám a mérkőzés néhány mozzanatát. Viszont az első forduló előtt elhangzott egy mondat, amely még ma is kellemes muzsikaként cseng a fülemben: „Az a legfontosabb, hogy a vesztes majd gratuláljon a győztesnek”. A politológia három neves művelője eszmecseréjének zárószakaszában hangzott el e mondat, méghozzá annak a helyzetelemzőnek a szájából, aki érvelésével a korábbi 50 perc folyamán egyértelműen tudtára adta a nagyérdeműnek, szíve a Fideszért dobban.

Nem elhanyagolható jelentőségű momentuma volt a két forduló közötti időszaknak, hogy mindkét nagy párt igénybe vett külföldi „nagyágyúkat” is. Hadd ne soroljam itt fel azokat a nyugati államférfiakat, akiknek állásfoglalásából nem volt nehéz kikövetkeztetni, melyikük szívéhez melyik magyar tábor áll közelebb. Felsorolás helyett inkább két német politikus nevét írom ide: Gerhard Schröder és Helmuth Kohl. Egyikük jelenleg miniszterelnöke hazájának, Kohl pedig a német egység kovácsaként vonult be a történelembe. Hazájukban elképzelhetetlen, hogy választási kampány idején a leendő vesztest politológusok arra figyelmeztetnék, abban a bús éjféli órában, amikor a számítógépek kiköpik magukból a végeredményt, gratulálni illik a győztesnek. Elképzelhetetlen, mert Németországban egyetlen mérvadó politikust se kell erre figyelmeztetni. A demokrácia ábécéskönyvében ez mindjárt az első oldalon írva vagyon. Nincs politikus, aki örülne a vereségnek, de olyan pártvezető is kevés van Berlin és Washington között, aki kampány idején azzal próbálja elbájolni a választópolgárt, hogy ha nem ő győz, összeomlik az ország. Lehet, hogy a térségünkre jellemző szembetegség, a politikai csőlátás okozta, de a Helmuth Kohl magyarországi látogatásáról készült televíziós felvételen én azt láttam, a volt kancellár annyira tárgyilagos, hogy noha a CDU testvérpártjának, a Fidesznek a vendége, közvetve az MSZP egyik veteránjának helytállását is kiemelte. Mert amikor nagyra értékelte, amit Magyarország a német egység érdekében tett, akkor voltaképpen azt méltatta, hogy Horn Gyula 1989-ben merte vállalni a magyar–osztrák határ német menekültek előtti megnyitásának kockázatát. Lehet, valóban politikai csőlátásban szenvedek, de én látni véltem, hogy az exkancellár a magyar hozzájárulásról szónokolva hamiskásan kacsintott.

Nagyágyú és parittya. Kohl, illetve Schröder és a Kovács Jánosok.

A választások végeredménye végül mégiscsak az utóbbiak döntésén múlik. Akár kacsintott Kohl, akár nem.