Nagy ember a helyszínen

Rendszerektől függetlenül szinte azonos koreográfiával zajlik le a csoda, amikor az állítólagos istenek leszállnak a halandók közé, puszta jelenlétüktől múlik a rontás, apad az árvíz, csitul az orkán, zsugorodnak a hernyók, döglenek a sáskák. Néhány biztató vállveregetés, komoly kézszorítás és egy-két lapát föld a töltésre, na meg a filmhíradónak, felér minden kárpótlással, a népszerűségi mutatók napokig az eget ostromolják, lehet politikai tőkét kovácsolni, s elhinni, hogy tökös gyerek vagyok, szeret a nép. Ilyenkor bőrdzsekit veszek fel, netán a nagypapa pufajkáját, kiglancolt bakancsot, vadiúj kertésznadrágot, csak azok a hülye testőrök bukdácsolnak mellettem Armaniban, semmi érzékük a tömeglélektan finomságai iránt, ni, most is belöktek néhány rohammunkást az iszapba, csak hogy a sziklához érhessek, mert vizet kell fakasztanom, mindig ezek a csip-csup ügyek, jaj, de unom már. Aha, már adják is a legjobb csákányt, az egyetlen használhatót, örömmel, hiszen megígértem nekik, hogy fél év múlva küldök egy tucatot, amikor már nem lesz rá szükség. Suhintok elegáns ívben, mint Wotan, mint Héphaisztosz, a csákány élén vakít a fény, szikrázik a kő, az operatőrök megvakulnak, hoppá, apró malőr, eltörtem ezt a szart, de semmi baj, a katasztrófavédelmisek már hegesztik is, addig megiszom a környéken fellelhető utolsó bögre vizet. Máskor Lohengrinként hajózom, emberek ordítoznak a háztetőn, mondom nekik: kitartás, mindjárt küldök egy helikoptert, az enyémet nem lehet, sajnos. Egy fickó bukdácsol a zavaros árban, a tévések a nyomomban, tehát gyorsan a csónakba húzatom a szerencsétlent, fényképezkedünk amíg a testőrök evezőkkel verik el a többieket, nehogy zavarják a pillanat felemelő szépségét. Egyszer egy öreg melós azt morogta oda nekem, hogy tán jobb lenne, ha a kiszállásom költségeit a károsultaknak adnám, vagy ki se szállnék, nem érnek rá a szerencsétlenség kellős közepén még velem is foglalkozni, de megjegyeztem a nevét, meg ám, fityiszt kapott, nem segélyt! Ebadta pimasz kölyke, hiszen mindig rinyálnak, hogy rájuk se nézünk, csak a szavazataik kellenek, aztán még egy tisztességes vörös szőnyeget se képesek a jégre teríteni, amikor leugrok egy kis problémamegoldásra. A múltkor óriási erdőtűznél jártam, hát botrány, úgy kellett az egyik tűzoltóról leráncigálni a gázálarcot, hogy meg ne fulladjak, pedig én őt kétszer is megöleltem, de valahogy ideges volt, sziszegett is valamit a foga közt, a pogácsa pedig, amivel kínáltak, kőkeményre sikeredett, biztos túlsült, még jó, hogy meg nem dobáltak. Volt egy tanácsadóm, de őt kirúgtam, mert minden ilyen esetre azt mondta, hogy ez demagógia, s ezekkel a kiszállásokkal pont az ellenkezőjét fogom elérni annak, amit szeretnék. – Hatásvadászat, népszerűséghajhászás – motyogta az orra alatt... De a fenébe is, miért nem lehet manapság az efféle alakokat lapát mellé küldeni, oda, a katasztrófa kellős közepébe, hogy megtudják, mit jelent személyesen, fizikailag segíteni a népen? Mi ez az akta, Jucika? Az összesített kárjelentés? Küldje vissza nekik, ez nem az én hatásköröm.