Nagy álom idegen éjben

Már egyre nehezebben teszi meg a napi ezer lépést. Nyolcvannál jóval több súlyos évvel a vállán mégis naponta körbemegy a városon, meg-megáll a hirdetőtábla előtt, megnézi, ki ment el a napokban a csapatból. ĺgy kopik körülötte a huncut idő. Ez a reggel, most január 12-én is majdnem olyan mint a többi, de mégis valamivel másabb. Ilyenkor a zsebében egy szál gyertyával a temető felé indul. Emlékezni megy, a fiúkra, akikkel együtt volt, ott, a poklok tornácán. Micsoda végítéleti vihar tombolt ott, mennyi fiatal és idősebb magyar katona vére olvadt bele a Don menti hóba azon a kegyetlen reggelen, 62 éve. Magában emlékezik már csak; akik visszajöttek, azok is mind ott pihennek már az enyhe domboldal sárga agyagja alatt. Hányszor eszébe jut, mi lett azokkal a fiúkkal, akikkel a téli tűz- és halálvihar előtti estén kint beszélgettek a strázsán arról, hogy de jó lenne, ha vége lenne már, de jó lenne hazamenni. Milyen sokan álmodtak erről, milyen soknak még tisztességes sírhely se jutott. Elhulltak, megfagytak, utolsó puskagolyóig harcolva, katonaként, emberként megalázva, és még a becsületüktől is megfosztva, de mégis hősként, még ha értelmetlen célokért zavarták bele is őket a végtelen hómezőkbe. Poruk sincs már meg azóta, sírjuk ha van, ellaposította az idő, virágot ritkán visz valaki rájuk. Már azok is egyre kevesebben vannak, akik még emlékezhetnek rájuk. Pedig kellene! Oda kellene figyelni arra, mennyire értelmetlen dolog a háború, mennyire fájdalmas érvágás volt ennek a majd kétszázezernyi értelmetlenül feláldozott férfiembernek a halála a magyar nemzet testén. Hatvanezer szív, ennyi pár erős, építésre, munkára teremtett kéz porlad markolva a nyirkos doni mezők földjét, ahol állandóan süvölt a szél, ahol ilyenkor január elején seregestől riadnak fel a varjak a nyírfák koronáin. Meggyújtja a gyertyát kint a temető katonasírjainál, a kereszt tövében, és arra gondol, ki vigyázza az ő nagy álmukat ott messze idegen éjben?