Mutyis bajok

A mutyi eszméletlenül ártalmas dolog. Nemrég a novemberi események kerek évfordulója kapcsán fordultam meg néhány iskolában, s függetlenül attól, középiskolások vagy egyetemisták voltak-e a vitapartnerek, a munkanélküliség mellett a közpénzek lenyúlását tartották a bársonyos legfontosabb következményének. S ez nagy baj. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: nagyon nagy baj.

Igen, sokan és sokszor értekeztünk a szabad piaci versenyről, és egyebek mellett arról, hogy gazdaggá válni önmagában nem bűn. De ha a mutyizás kerül szóba, s vele együtt az ország leggazdagabb rétegének domináns része, akkor nagyon gyorsan mondjuk ki azt is: a mutyi nem a szabad piacgazdaság ismérve. Ugyanolyan torz és deformáló hatású, mint a pártállam tervszerű gazdálkodása. A különbség csak abban rejlik, hogy míg a pártállamban ennek áruhiány volt a következménye, de a polgár legalább azt hitte, van pénze, most dömpingszerűen nyomul ránk a fogyasztási cikkek sora, s ha valaki nélkülözik, az nem az áruhiány, hanem a pénzhiány. Ettől viszont még mindig deformált közegről beszélünk. A mutyi nem szabad piac, a mutyiban ugyanis jókor, jó helyen, jó hátszéllel kell rendelkezni, és ennek semmi köze a termék vagy szolgáltatás minőségéhez, árához. A szabad versenyben az összehasonlítható minőségben a kisebb ár, az összehasonlítható árnál pedig a magasabb minőség dönt. E két ismérv bármelyikét is felfedezheti a tisztelt adófizető a pöstyéni CT-tenderben, az utak sózásában, az autódíj tenderében? És sok más közbeszerzésben, amelynek, ugye, az a célja, hogy minél olcsóbban vásároljon a „köz”, de a végeredmény majdnem mindig a pofátlan drágítás...

Sajnos, a mindennapi, gyakorlati politika mint mesterség a 21. század elejére az újraelosztás fölötti ellenőrzés gyakorlatára degradálódott. Magyarán: a közpénzek fölötti kontrollra, amelynek a végső célja a haszonszerzés. Ne csodálkozzunk hát, hogy az ebben a közegben szocializálódó nemzedékeknek a rendszerváltásról nem a szólás szabadsága, nem a személyi szabadság, nem a schengeni határ jut eszébe, hanem a közpénzekkel folytatott disznólkodás lehetősége vegyítve a felismeréssel, hogy apámnak vagy nekem reményem sincs munkahelyet találni. Már a privatizáció során tudtuk, hogy baj lesz, nem azért, mert a magánosítás folyamata igazságtalan volt. Igazságosan nem lehet nagy vagyonok tulajdonviszonyait átrendezni. De mégsem az volt a cél, hogy a létező vagyon aktívumait a privatizőr lenyúlja. Ha azokat az aktívumokat ma nem a Kajmán-szigeteken vagy offshore paradicsomokban tárolná saját hasznára, hanem újraforgatná a gazdaságban munkahelyeket teremtve, közjót szolgálva (és, uram bocsá, könnyen jutva a pénzhez, vállalja is a kockázatot a vállalkozásban), akkor Mečiar egykori nevetséges szlogenje a Tátra alatt elterülő Svájcról még valósággá is válhatott volna. A tőketeremtő réteg viszont jachtba, kajmán bankba, gyémántba fektetett, és az a pénz most nagyon hiányzik. Csak azt csodálom, hogy 20 év mutyi után még mindig van mit lenyúlni, de hát az adót csak befizetjük, a járulékokat is, aztán olyan szolgáltatásokat kapunk érte, amilyenért egy autószervizben kivernénk a dilit.

S valamilyen értékekről, világnézeti vitákról, a közjó általánosan elfogadott normáiról még nem is beszélgettünk, csak a pénzről. S most valaki azon csodálkozik, hogy ifjaink szélsőségekbe menekülnek, mindegy, hogy iszlámállami vagy csak jobbikos kiszerelésben, pedig nincs mit csodálnunk. Mutyizgatva saját szabadságunkat áldozzuk föl, a kérdés csak az, milyen gyorsan.