Múltszemlélet és ünnepi méltóság

A mondat a szónoklatokban olyan hangsúlyt kap, mintha az Árpád-házi királyok idején tanúsított, idegenekkel szembeni befogadókészség valamiféle időtlen, szinte máig ható, a mássággal szembeni megértés és kivételes tolerancia meggyökereztetője lenne. Tehát egyfajta, már a kora középkorban is úgymond létező nemzetiségpolitika mából visszavetített követelményeinek és ismérveinek is eleget tett.

A magyar középkorkutatás az utóbbi évtizedekben igyekezett a tudományos népszerűsítés eszköztárával is szakmai cáfolattal szolgálni az ilyesfajta közhiedelem meglétére, ami a rendszerváltás után politikai célzatot és felhangokat kapott. „Nincs semmiféle kapcsolat a 19. század nemzetiségi fogalma és a középkori viszonyok között” – hangsúlyozta a jeles medievista, Fügedi Erik, a História című tekintélyes ismeretterjesztő lapban 1991-ben. Ami pedig a modern nemzetek és a nacionalista ellentétek kialakulását illeti, annak összetevőiről érzékletes látleleteket adott munkáiban Niederhauser Emil. A kelet-európai összehasonlító történeti kutatás immár szinte matuzsálemi kort megélt kiemelkedő művelője – akinek pályája tájainkról, a pozsonyi magyar gimnáziumból indult – rámutatott a közép-európai nemzetté válásban mutatkozó fáziseltolódásokra. A nemzeti jellemjegyekre hamarabb szert tett társadalmak a több etnikumot magában foglaló országokban vezető szerepre törekedtek a gyengébekkel szemben, az államot és nemzetet azonosító ideológia alapján. S ez nem csak a történelmi Magyarországra volt jellemző. Természetesen a nemzetiségi alávetettség módszereibe és fenntartásába belejátszottak a korábbi együttélés bizonyos hagyományai, azonban a nemzetek egy országon belüli viszonyát alapvetően az elnyomó törekvések és a velük szembeni védekezés eszközei szabták meg.

De a kutatás azt is kiderítette, hogy a befogadókészség valamiféle egyenesvonalúsága a középkor egészén belül sem érvényesült. Tavaly látott napvilágot az ismert középkorkutató, Kristó Gyula Nem magyar népek a középkori Magyarországon című monográfiája. A szerző szembe találta magát az egyes népek és népcsoportok magyarországi jelenlétének pontos kimutatását és az egyértelmű konklúzió levonását rendkívül megnehezítő forrásanyag hézagosságával, illetve – ahogy megállapítja – fájdalmas hiányával. Ugyanakkor a helységről helységre haladó összkép kialakítása oklevek szinte százezreinek elemzését kívánná meg, ami még egész kutatócsoportok erejét is meghaladná. Kristó Gyula a középkor határvonalául 1526-ot tekintve mégis igyekezett „azon a gyötrő hiányon valamelyest enyhíteni, ami a – némi szűkítéssel értett – középkori Magyarország nem magyar népelemeinek tudományos alapvetésű, áttekintő, összegező története kapcsán megállapítható”.

Az eddigi kutatásokat tömören ismertető tanulmányértékű bevezetés jellemzést ad a Szekfű Gyula és Mályusz Elemér között több mint 60 évvel ezelőtt zajló vitáról, mely a háború kirobbanását megelőző kedvezőtlen légkörben és a hadviselés körülményei között megszakadt. Szekfű az általa szerkesztett tekintélyes társadalomtudományi folyóiratban, a Magyar Szemlében, alkalmilag nyúlva a témához, elvetett mindennemű, a középkori Magyarország népeinek viszonyában etnikai alapokon eredeztetett állítást az alá- és fölérendeltségről. Mályusz Elemér viszont igazi céhbeli medievistaként, mélyreható alapkutatásokra támaszkodva arra a megállapításra jutott, hogy az uralkodóház jövevényekkel szembeni politikája a beolvasztásra irányult. Kristó Gyula rámutat arra, hogy Mályusz 1937 után a német történetírásra hagyatkozva, a „középkori magyar néptalaj, illetve kultúrtalaj” kategóriáiban gondolkodva, az etnikai hovatartozásnak tulajdonított meghatározó szerepet. A könyv előszavában hangsúlyosan utal arra, hogy ő maga a vita tanulságait 1997-ben így összegezte: a tények nem támasztják alá Mályusz álláspontját, de annak több eleme kiállta az idő próbáját. S az ebből a megítélésből fakadó árnyalt értékelések valamennyi vizsgálat alá vett, számszerűen kilenc etnikum pertraktálása kapcsán tetten érhetők. A szerző végkövetkeztetésében leszögezi, hogy Szent István oly sokat idézett mondata csak az István-kori Magyarország körülményei között értelmezhető, és „nem tehető meg az egyébként nem létező középkori nemzetiségpolitika alapjává.” A jövevények számára vonzerőt jelentő magyarországi tömeges letelepedéssel kapcsolatban rámutat arra a geopolitikai tényre, hogy Magyarország Európa közepén, népek évezredes országútjának találkozási pontján terül el. A király idegenekkel szembeni viszonyában és a kiváltságok nyújtásában összefonódott az országos érdekeket szem előtt tartó uralkodói szempont, és a föld többségét birtokló tulajdonosi érdek. A szerző viszont felhívja a figyelmet arra, hogy az egyes népcsoportoknak biztosított privilégiumok közötti különbségek összehasonlító vizsgálata még várat magára. Magát a beolvadást illetően pedig kutatásai azt bizonyítják, hogy identitásuk megőrzésére azok az etnikumok voltak képesek, akik vagy a privilégiumok birtokában, vagy számarányuknál fogva el tudták kerülni a beolvadást, amit egyébként az uralkodók is, főként vallási okokból szorgalmaztak.

A legnagyobb figyelmet a szerző a szlávoknak szentelte. Szlovák szakmai körökben minden bizonnyal rideg fogadtatásra talál, – ha nem felháborodást vált ki – a szlovák etnogenezis megítélése, vagyis annak megkérdőjelezése, hogy volt-e folytonosság a honfoglalás előtti szlávság és a mai szlovákság között, amit a szlovák történettudomány axiómaként kezel. A magyar kutatók ezt történelmietlen, ideologikus megközelítésnek minősítik. Keményen, de ugyanakkor problémaérzékenyen fogalmaz Kristó Gyula, amikor kimondja: „Amíg azonban dogmákkal szemben elvi síkú negációt helyezünk szembe, csak a szavak gyarapodnak és az indulatok nőnek, de a köd nem oszlik. Kizárólag a források elfogulatlan elemzése adhat választ az efféle kényesnek mondott, de valójában egyszerű szakmai kérdésekre.”

Kár, hogy Kristó Gyula nem szembesített néhány, a szlovák történészek állításainak alapjául szolgáló dokumentumot a magyar forrásértelmezésekkel. Igaz, ez meghaladta volna munkája eredendő célkitűzéseit és kereteit. Viszont gyakori eset, hogy a szakmai fejtegetések népszerűsítő kivetüléseiben az olvasó számára gyakran követhetetlenné válik az érvek, cáfolatok és ellenérvek egymásnak feszülése. Az érdeklődő olvasó gyanakodva próbál eligazodni, hogy kinek, mennyire sikerült elkerülnie a feltételezést feltételezésre építő godolatmenetek csúsztatásokra csábító csapdáit.

Egy dolog bizonyos, a szakmai berkekben megnyilvánuló, bármennyire is egyoldalú, még oly homlokegyenest ellenkező nézetek nem önmagukban jelentenek veszélyt. Az aktuálpolitikai érdekekeket szolgáló eltorzult közvéleményformálás – lett-légyen bármelyik oldalon – szüli a történeti tudatzavarokat. Az ünnepek méltóságának megőrzése ezt kiváltképp nehezen viseli el.