Morbus hungaricus

Magyar betegség. Európában így emlegették a tüdőbajt hosszú évszázadokon keresztül. Joggal tehették, mert még a harmincas évek szűkre szabott hazája is „ezernyi fajta népbetegség” melegágya volt. Ma mit értünk magyar betegségen? Leírható-e a diagnózis? Kezelhető-e a kórság?

Napjaink gümőkórja a megosztottság. Így vált a rendszerváltoztatás éllovasából az unió beteg emberévé Magyarország. A politikából a hétköznapokba leszüremlő irracionalitás, a folyamatos kampány ígéretspirálja törvény?szerűen megmérgezte a gazdasági életet. A bajt csak fokozza, hogy az anyaországi megosztottságot leképezték a határon túli nemzetrészek. Így hatalmasodhatott el a morbus hungaricus a felvidéki magyarság gyűjtőpártjában is.

A múlt hét már megint egymillió koronás kérdést vetett fel. Igaz, a Duraynak első fokon kiszámlázott összegtől eltérően ezúttal saját soraink közül került ki a „perbefogó”. A múlt héten a közös célt felülírta az öncél. A közérdeket az önérdek. Éppen ezért a reálpolitika alighogy megszületett, már meg is bukott. Tényleg ennyire reménytelenek vagyunk? Már minket is „fortélyos félelem igazgat”, és nem „csalóka re?mény”? Amely bármennyire csa?lóka is, de halványan ott pislákol a holnap fölött.

Persze a holnap a mából nézve még olyan messze van. A karrierpolitikus ezért ragadja meg két kézzel a mai napot. A karrierpolitikusnak tehát mindkét keze tele van. Sárral. Tele van, amíg el nem dobja. Egyet persze mindig elfelejt: aki sarat dobál, területet veszít. Pláne, ha a saját lábunk alól szedi ki a sárrá ázott talajt. Így képződik a lejtő, amely természeténél fogva csúszós. A szomorú csak az, hogy nemcsak a sarat dobáló csúszik le a lejtőn, hanem mindannyian, akik a lábunk alól elveszítettük a talajt.

Nem közép-európai jelenség, de nálunk különösen szembeötlő, hogy a politikát gazdasági érdekcsoportok formálják. A politika és a gazdasági élet összefonódása az eredeti tőkefelhalmozás velejárója. A rablókapitalizmusból a szociális piacgazdaságba való átmenetet ez az elit kövezi ki. Jól bevált tengerentúli és nyugat-európai recept szerint. Az eliten belüli mobilitás az idő előrehaladtával vagy felgyorsul: kiteljesedik a polgári demokrácia, vagy a helyzeti előnyök konzerválódnak: latin-amerikanizálódik a társadalom. Mi merre tartunk?

Latin-Amerikának mára a neoliberális dogmatika bukása után már csak a hamis egyenlőség kultusza maradt. A chavezi szociális köntösbe bújtatott államkapitalizmus. Amely rendszer a félperifériás fejlődés minden hibáját magában hordozza. Fő ismérve a vezérkultusz és a messianizmus. A vezér a „jó atya”, aki látszólag nagy egalizátor, de valójában a helyzeti előnyöket konzerválja. Robert Fico politikája erre a sémára épül, de más társadalmi környezetben. Mi nem vagyunk Latin-Amerika.

Éppen, mert nem vagyunk Latin-Amerika, csak idő kérdése az elitcsere. A jövő nagy kérdése az, hogy a szükséges és elkerülhetetlen mobilitást is a lobbyérdekek fogják-e kikényszeríteni? Ha így lesz, csak a szereplők változnak, a politika megmarad az öncélú érdekérvényesítés eszközének. Ha a nemzedékváltás szerves folyamat eredményeként következik be, akkor tere nyílhat egy újfajta politikának, amely az önérdek helyett a közérdeket helyezi előtérbe.

Kolek Zsolt