Mobilrapszódia

A jegyek lyukasztgatása közben megcsörrent a kalauz mobiltelefonja. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, az utasok szája pedig a fülükig csúszott. A helyzet azért lett igazán mulatságos, mert a kalauz zavarba jött. Talán a felesége hívta, mi legyen ebédre, de hívhatta más is, rövid, ideges vakkantásaiból kideríthetetlen volt, kivel beszél. Pedig az egész vasúti kocsi ezen gondolkodott. Aztán zavarában a mobillal akart tovább jegykezelni, újra elkérte a már kilyukasztott papírcetliket, és talán azon gondolkodott, leszálljon-e a következő állomáson.

Amikor a tűzoltók kiszabadították az utolsó túlélőt is a roncsok közül, amikor már elszállították az összes holttestet és a sebesülteket, a rendőrök megkezdték a helyszínelést, akkor megszólalt az első mobiltelefon. Majd idegesen elkezdett csörögni az összes, kitartóan és reménytelenül. A busz alól, a föld alól, a sárból, ahova a tűzoltók, a mentősök, a rendőrök taposták be a készülékeket. A cseh turistabusznak már meg kellett volna érkeznie. Szülők, gyerekek, hozzátartozók hívtak aggódva, néhányan már tudták a hírt, bemondta a tévé, a rádió, istenem, csak ne az enyém haljon meg, haljon meg akárkié, mert valakiknek már biztos temetniük kell, tizenhét utas szörnyethalt. A rendőrök, a tűzoltók álltak a mezőn, hallották a sokféle gépciripelést, a zenét, az egyik élőért, a másik halottért szólt. Hagyj üzenetet, visszahívlak! – ismételgették az üzenetrögzítők. Talán volt készülék, amely minden híváskor az Örömódával hirdette a vak és fagyos éjszakában, hogy szép az élet.