Miről (nem) akar tudni?

Hogy „történelmi különbözőségek” alatt a Szlovák Köztársaság leendő elnöke egészen pontosan mit is ért, nem teljesen világos. Egyrészt, mert nincs két olyan nép a földön, melynek történelme eseményről eseményre párhuzamosan, szinkronban görögne. Másrészt, mert a finnországi svédek és a felvidéki magyarok történelme nem egy vonatkozásban épphogy hasonlóságot mutat: mindkét népcsoport az első világháború után meghúzott határok által került kisebbségbe, s ahogy Finnország évszázadokon át a Svéd Királyság része volt, Szlovákia éppúgy tartozott a történelmi Magyarországhoz. Vajon Gašparovič ezenfelül milyen történelmi különbözőségekkel magyarázza azt, hogy Finnországnak – az alig 300 ezres, szórványban élő svéd kisebbség miatt – hivatalos nyelve lehet a svéd? S hogy a svéd kisebbség számára ehhez a hivatalosnyelv-használathoz egy településen már 8 százalékos számarány vagy – ami különösen a városok esetében döntő jelentőségű – már 3 ezer, a kisebbség nyelvét beszélő fő elegendő? Hogy a finn parlamentben mindkét nyelv egyenrangúan használható? Vagy hogy kétnyelvű területeken az állami tisztségviselők számára követelmény a másik nyelv ismerete is?

Arról nem is beszélve, hogy Gašparovič talán nem tud róla, de az Európai Unió szellemisége éppen a történelmi különbözőségeken hivatott áttörni.

Aki pedig valódi európai kontextusba kívánja helyezni a felvidéki magyarság helyzetét, annak olyan – a finnországi svédekhez hasonló – kisebbségi népcsoportok életkörülményeit érdemes megvizsgálni, melyek szintén az első világháború után kerültek kisebbségbe, s melyek egy másik országban államalkotó nemzetként élnek.

Itt vannak rögtön a belgiumi németek. Akik az 1993-as új belga alkotmány megszületése óta széles körű autonómiával, saját kormánnyal, valamint nyelvhasználattal rendelkeznek. Mi több, az alig 65 ezres belgiumi német közösség – mivel a régió az európai választásokon egyetlen szavazókörzetet alkot – az Európai Parlamentbe saját, közvetlenül megválasztott képviselőt küldhet.

Dél-Tirolt szintén az első világháború után csatolták Ausztriától Olaszországhoz. A napjainkban mintegy 65%-os német többséggel rendelkező észak-olaszországi tartomány polgárai ma példás autonómiában élnek, melynek területén a német nyelv hivatalosan, az élet minden területén az olasszal egyenrangúan használható. A közhivatalokban táblák figyelmeztetnek a szabad nyelvhasználat jogára, s a diákok az általános iskola 3. osztályától tanulják egymás nyelvét. A lakástámogatásokat, a szociális bérlakásokat, valamint az állami intézményekben (hivatalokban, iskolákban stb.) betöltött tisztségeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el. Külön érdekesség, hogy a térségben 1964-ben egyházigazgatási reformot hajtottak végre, s létrehozták a német többségű bozen-brixeni egyházmegyét, melynek élén német püspök áll, s melyben a német nyelv nemcsak a vallásgyakorlás során, hanem az egyházi ügyek intézésekor is hivatalosan használható. Az 1990-es évek közepe óta Bozenben háromnyelvű szabadegyetem működik (az innsbrucki egyetemen egyébként német nyelven végezhető el az olasz jog). A tartománynak mindemellett saját zászlaja is van, a jelenleg készülő új lógóban az „Alto Adige” (a tartomány olasz elnevezése) és az „Italia” helyett pedig a „Südtirol” kifejezés fog dominálni.

A kérdés csak az: ha az Európai Unió területén az egyes kisebbségek különböző – méghozzá aránytalanul eltérő – jogokkal rendelkeznek, és ennél fogva nem azonos esélyük lesz a megmaradásra, vajon nem sérül-e túlzottan az emberek közti egyenlőség elve? Hogy a válasz Szlovákia következő köztársasági elnökét feltehetően nem igazán tartja izgalomban, azzal nincs mit tenni. Nagy szerencse azonban, hogy a felvidéki magyarság sorsának alakulásáért Gašparovičon kívül mostantól Brüsszel is felelőséggel tartozik.