Mire átszakítjuk a célszalagot, eltűnhet a cél

Néha az az érzésünk, hogy amelyik komoly nemzetközi szervezetbe belépünk, vagy csak jelezzük tagságunkat, az rögvest „ágynak esik”, elkezd akadozni, csikorogni. Tavaly alig léptünk be a NATO védelmi szervezetébe, máris az euroatlanti válság kellős közepén találtuk magunkat.

Néha az az érzésünk, hogy amelyik komoly nemzetközi szervezetbe belépünk, vagy csak jelezzük tagságunkat, az rögvest „ágynak esik”, elkezd akadozni, csikorogni. Tavaly alig léptünk be a NATO védelmi szervezetébe, máris az euroatlanti válság kellős közepén találtuk magunkat. Hosszú évekig ácsingóztunk az Európai Unió ajtaja előtt, ám amint átléptük a küszöböt, rögvest szűkmarkúságba, kicsinyességbe ütköztünk, pedig nagyon igyekeztünk átvenni az eurokraták madárnyelvét. A képzeletbeli nadrágszíjon alig győztük ütni az új lyukakat, csak hogy megfeleljünk a sorozatos gazdasági reformok által diktált karcsúsításnak, amelyek egyik végcélként az euró 2009-es bevezetését tűzték ki célul. Már éppen kezdtünk volna megbékélni azzal, hogy a legnagyobb címletű bankóval, az ötszázeuróssal sokan csak fényképen fognak megismerkedni, tekintve, hogy az országos nettó átlagbér napjainkban átszámítva még a 400 eurót sem éri el, amikor derült égből villámcsapásként érkezett a hír: az unió veterán tagjai kezdik megkérdőjelezni a közös fizetőeszköz életképességét. Ha ez így megy tovább, akkor rövidesen hiába felelünk meg az imaként mormolt, az euró alappillérének számító maastrichti kritériumoknak, hiszen mire a célszalagot átszakítjuk, maga a cél tűnik el. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a törékeny, lírai költők szívük választottjával, akiknek tolla alól csak addig sorjáznak a legszebb versek, amíg a kiválasztott hölgyre csupán a távolból sóvárognak.

De térjünk vissza a földre, a hazai rideg valóságba, ahol Ľudovít Kaník munkaügyi miniszterünk legszívesebben halálra dolgoztatna bennünket. Kaník ugyanis nem ért egyet azzal, hogy az Európai Unió 48 órában korlátozza a heti munkaidő felső határát. Szerinte ha kevesebbet dolgozunk, akkor csökken a versenyképességünk. Egy biztos, idegességünk, nyomorremegésünk viszont nem csökken, ha a megyék által meg (nem) szervezett autóbusz-közlekedésre gondolunk. A munkalázban égő alkalmazottak többségének ugyanis nem mindegy, hogy az egyes megyék milyen viteldíjakat szabnak meg. A regionális árkülönbségek csak fokozódnak, ha majd a vasúti közlekedést is a helyenként mélyrepülést produkáló megyei önkormányzatok veszik át.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?