Mindennapi kenyerünk

Miután orvosom elvégezte a rutinellenőrzést élemedő ilyen-olyan bajomon, a mindennapokra terelődik a szó, és mi másra – értelmiségiek lévén –, kultúrára, újságírásra, nyelvtörvényre, kettős állampolgárságra, közhangulatra. Elmondja nekem, hogy voltaképpen nem állt szándékában felvenni a magyar állampolgárságot, de azok után, ami egy idő óta Szlovákiában zajlik mind magyar, mind szlovák részről – tudniillik a magyar állampolgárság mivoltát megvető, lekicsinylő, becsmérlő hangok miatt, melyek miatt már-már ő szégyenkezik –, szóval ezek után magyar állampolgárságért folyamodik. Orvos barátom elmondja, hogy a szüleit 1946-ban marhavagonban hurcolták el kényszermunkára Csehországba, pedig semmit sem vétettek, egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok maradtak ezeréves szülőföldjükön. Csehszlovák állampolgárok voltak, s ez az állam nem védte meg, hanem vagonokba rakta saját állampolgárait. A világ más tájain az ilyen emberellenes tettekért bocsánatot szoktak kérni s anyagi jóvátételt adni, nálunk viszont 60 év óta azt sem mondták meghurcolt elődeinknek vagy utódaiknak, hogy „papucs”, ellenkezőleg, a szlovákiai magyarok továbbra kollektív bűnösök maradtak. Mi hát a biztosíték – szegezte nekem a kérdést –, hogy holnapután, szlovák állampolgár létemre az első adandó alkalommal – az pedig bármikor adódhat – engem és családomat nem raknak-e vagonba? – Semmi – feleltem. – S bár a magyar állampolgárság megszerzése – tettem hozzá – valójában csak érzelmi és lelki megnyugvást jelent számomra, még az is megtörténhet, hogy egy rossz történelmi pillanatban megóvhat a gyalázattól. – Így igaz – felelte orvos barátom. – S tegyük hozzá, hogy az eleink, sőt még a szüleink is magyar állampolgárok voltak, s ez is kötelez bennünket. Amikor pedig nem voltak magyar állampolgárok, akkor először meghurcoltakként, majd másodrendű polgárokként éltek a hazájukban, ráadásul diktatúrában, s meghalniuk sem adatott meg szabad emberként. Ezért én szabad emberként szeretnék élni, az Európai Unió szabad polgáraként, úgy, hogy a családomat Trianon szégyentelen, botrányos „keze” ne zaklassa többé. Mert kilencven éve ez történik: ez a mohó „kéz” egy nemzet létén ütött lyukon át újra és újra lelkeket rabol, úgy, hogy egyre kevesebben leszünk. Ady Endre és mások hiába mondtak imát a „győzőkhöz”, hogy „ne tiporjanak nagyon vér-vesztes, szegény szép szívünkön, a földnek bolondjain, elhasznált szegény magyarokon”, Trianonban nem ismerték fel, hogy diktátummal, szájaló propagandával, konok rövidlátással, történelmi, gazdasági és kulturális közösségek szétzilálásával nem lehet biztonságot szerezni Európában. S főleg nem lehet, illetve nem szabad bosszút forralni igazság helyett. Ezért nem foghatom be a fülemet, nem csukhatom be a szememet, nem tapaszthatom be a számat, mint ama hírhedt majmok, s mivel hallok és látok, hát beszélek is; elmondom barátaimnak, hogy visszahonosításunk megmaradásunk esélyét növeli, s aki ez ellen szól, az akaratlanul is megmaradásunk esélyét csökkenti. Hiába állítják öntudatosan némelyek, hogy ők magyar állampolgárság nélkül is magyarok, mert ha ez igaz is, a lélekszámunk 1920 óta mintegy 600 ezerrel csökkent – lévén a szlovákiai magyarok a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjai, áldozatai és játékszerei. Magyar létemre lelkem és érzésem gazdag örökséget kapott, melyet nem dobhatok el, mert ezzel szegényíteném a világot, jelen esetben Szlovákia „világát”. – Egyetértek – feleltem –, hiszen itt a Duna-medencében mi magyarok – is – az állam- és nemzetformálás kovásza voltunk, méghozzá önzetlenül. Ezer éven át segítettük Európát építeni is, védeni is: „jóságot jósággal, hívséget hívséggel fizetve”. Ezért a szlovákiai magyaroknak is tudatosítaniuk kell – hasonlóan az erdélyiekhez, kárpátaljaiakhoz, vajdaságiakhoz –, hogy a történelem „kegye” által szétszórt magyarságot csakis a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja össze; amíg a kultúrához és a történelemhez hűek maradunk, önmagunkhoz maradunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is. Ehhez az eredendő, nemes és természetes elvhez kell tartanunk magunkat, éppen úgy, mint minden más nemzetnek, köztük a szlováknak is.

Ennyiben maradtunk orvos barátommal. És stílusosan hozzátettük: nemcsak élni, hanem meghalni is szabad polgárként szeretnénk.
Kulcsár Ferenc