Mindenki farkast kiált

Nagy múltú demokráciákban is megesik, hogy a politikus korrupciós ügybe keveredik. És kevés az olyan ország, ahol az elmúlt fél évszázad alatt még nem fordult elő lehallgatási botrány. Normális országban bármelyik közepes tehetségű politológus viszonylag csekély hibahányaddal ki tudja számítani, hogy egy-egy jól megszellőztetett és bíróságig göngyölített adócsalás, pozícióval visszaélés hány százaléknyi voksveszteséget jelent a botrány által hátrányosan érintett párt számára. Szlovákia ebből a szempontból sem tekinthető normális országnak. A korrupciós ügyek és a lehallgatási botrányok annyira összegubancolódnak, annyira gyakoriak, végső soron pedig annyira lezárhatatlanok, hogy a szavazófülke magányában töprengő kisembernek a „kire szavazzak?” megválaszolásához nincs támpontja. Már hetek óta tart a Pavol Rusko által kirobbantott lehallgatási botrány, amelynek az a külön pikantériája, hogy a küzdelem nem politikai ellenfél lejáratására folyik, hanem koalíciós partnerek között dúl. A titkosszolgálatokból eddig kiszivárogtatott információk alapján nyugodtan borítékolhatjuk (és Rusko már a kezdet kezdeténél borítékolta), hogy sem most, sem a jövőben semmit nem tudunk meg a lehallgatásokról. Évente akár fél tucatszor leválthatják a titkosszolgálat igazgatóját; a mindenkori „Mitro” – ha minden kötél szakad majd – a lehallgatások titkosságára hivatkozva eredményesen zárkózik el a megfigyelésben érdekeltek megnevezésétől. Kockázatmentessé teszi a feltűnési viszketegségben szenvedő politikusok dolgát. Rusko nem a hathúszas fapadossal érkezett a politikai arénába. Partnerévé válhatott a Dzurinda vezette koalíciónak, de már fél év alatt rá kellett jönnie, hogy maximum 2006-ig tart a jobboldali vircsaft. Nem olyan fából faragták Ruskót, aki a „vagy Dzurindával, vagy senki mással” elvhez igazodva köti a politikai ebet a karóhoz. Szlovákiában boldog, boldogtalan farkast kiált; lehallgatást emleget, privatizációs megvesztegetésre hivatkozik, pártkasszák feltöltéséről vél tudni pikáns dolgokat. Még a kormánykoalícióban is, többen és hangosabban a normálisnál. ĺgy, a formális logika szempontjából, az már-már üdítően hat, hogy Robert Fico – aki, ugye, ellenzéki – anyagi visszaéléssel vádolja a koalíciót, sógorsági-komasági összefonódással a miniszterelnököt. Előre megjósolható, hogy hosszú, évekre elhúzódó lesz a bizonyítási eljárás, és a plebsz semmi konkrétat nem tud meg, kapott-e Palacka, Dzurinda barátja akárcsak egy lyukas garast is a privatizáció során. A koalíciós egység szempontjából ez a végrehajtó hatalom semmivel se különb az első Dzurinda-kormánynál. Annyival rosszabb a helyzet, hogy a miniszterelnök most már a politikai egyneműség hiányára se hivatkozhat, hiszen itt mindenki törzskönyvezett jobboldali. Egyre többen éreznek késztetést arra, hogy lehallgatásra, korrupcióra hivatkozva farkast kiáltsanak. Félő, hogy a legközelebbi választáson az emberek már minden politikusban ordast vélnek felfedezni.