Minden magyar ünnepe

Magyarországon pár éve azzal különböztette meg magát az egyik politikai csoport a másiktól, hogy március 15-e után nem vette le a kokárdát, egészen a választásokig viselte. Itthon bizonyos helyeken egyes politikai csoportok sajátítják ki az ünneplés jogát. Mert állítólag a másik fél nem érdemli meg, hogy ott és akkor koszorúzzon. Itt, most csak mi emlékezhetünk, benneteket nem szívesen látunk, ti nem vagytok annyira igaz magyarok, mint mi. Talán így mondanák, ti nem vagytok Magyarok, csak magyarok. Mert egyesek szemében a magyarság a piros-fehér-zöld nagybetűs dolog. Szlovák ismerőseim gyakran kérdezik, a három magyar ünnep közül, melyik az igazi magyar ünnep, március 15., augusztus 20. vagy október 23. Mert azt nem nagyon értik, hogyan képesek a magyarok egyszerre három államünnepet ennyire fontosnak tartani. Ha közben még azt is látnák, hogy ezeken még tovább osztódik a nemzet az alapján, ki lehet az első sorban, még inkább csóválnák a fejüket.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke több mint százhatvan év távlatából végre a közös emlékezés ünnepévé válhatna, hiszen akkor a nemzet képes volt egységbe kovácsolódni, noha ugyanúgy széles politikai spektrum létezett, nem mindenki képzelte el ugyanúgy az ország jövőjét. Egy teljes emberöltő sem telt el, s kiderült, nem a radikális, legnagyobb hangú nemzetmentőknek lett igazuk, hanem azoknak, akik racionálisan fel tudták mérni a politikai helyzetet, s később az együttműködésből és a kiegyezésből származó nyugalomnak és biztonságnak hála voltak képesek felvirágoztatni az országot. Ezért most, 2011-ben sem feltétlenül azoknak van igazuk, akik a legnagyobb kokárdát tűzik ki. Az itteni magyarságnak leginkább biztonságra van szüksége a hazai boldoguláshoz. Mindenkinek szíve joga eldönteni, milyen úton jut el a célhoz, de a másikat mégsem kellene megpróbálni illegitimizálni. Legalább március 15-én nem.

Nagy András