Milyenek a mai balkáni állapotok?

Manapság a volt Jugoszlávia országait több kategóriába sorolhatjuk, az elsőbe Szlovénia tartozik. Ljubljanát a stabil fejlődés, az Európai Unióba és a NATO-ba való sikeres integráció jellemzi. A volt jugoszláv tagköztársaságok közül Szlovénia az egyetlen, amely tartósan és véglegesen lerázta magáról a „posztjugoszláv” vagy balkáni örökséget, és sikeres európai állammá vált.

A második csoportba Horvátország tartozik, amely fejlődése a délszláv polgárháborúk, majd háborúk következtében meglehetősen ellentmondásos volt, integrációja sokat késett, de ha sikeresen megoldja a fő problémának látszó együttműködését a Hágai Törvényszékkel, biztató jövő elé néz. A Zágráb csatlakozását különösen a térség országai támogatják erőteljesen, köztük Szlovákia és Magyarország is. Viszont az emberi jogokra hagyományosan nagy hangsúlyt fektető skandináv államok egyelőre nem tartják megfelelőnek a horvátok együtt-működését. Mindenesetre Horvátországról elmondható, ha ez a probléma megoldódik, megkésve, de a „szlovén úthoz” hasonló pályára lép.

A következő csoportot Bosznia-Hercegovina és Macedónia alkotja. Annak ellenére, hogy mindkét országban relatív stabilitás érezhető, jövőjük még nem dőlt el véglegesen. Ráadásul ez a stabilitás csak a nemzetközi közösség aktív közreműködésével biztosítható. Bosznia-Hercegovinában az elmúlt év decemberéig a NATO, míg decembertől az Európai Unió égisze alatt állomásoznak békefenntartó erők (7000 fő), amelyek garantálják, hogy a három államalkotó nemzet – a szerb, horvát és bosnyák – viszonylag nyugodtan megfér egymás mellett. Távolról sem lehet azonban arról beszélni, hogy a bosznia-hercegovinai népek minden probléma nélkül építik közös államukat. Bár Milosevics és Tudjman már nincs hatalmon, Horvátország és Szerbia is az európai integrációra törekszik, teljesen most sem zárhatóak ki a bosznia-hercegovinai helyzet alakításából.

Macedónia jövője szintén nem látható könnyen előre. Az elmúlt évek zavargásait követően úgy néz ki, valamelyest stabilizálódik a helyzet. Előbb a NATO, majd a stafétabotot átvéve az EU indított korlátozott operációt a helyzet stabilizálására, ami átmenetileg sikerült is. Ráadásul az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Javier Solana rendkívül intenzív diplomáciai tevékenységet folytatott a térségben, hogy megállapodást kényszerítsen ki a macedón kormány és az albánok között. Végül az albánok képviselőinek sikerült megegyezni a szkopjei kormánnyal az ottani albán kisebbség jogainak kiterjesztéséről, de a probléma még nem zárható le véglegesen. Ráadásul figyelembe kell venni még egy tényezőt, a demográfiát. Macedóniában ugyanis ha nem is ugyanolyan, de meglehetősen hasonló demográfiai folyamatok mennek végbe, mint Koszovóban az elmúlt évtizedekben. Az eredmény ebben az esetben is a demográfiai arányok drámai változása lehet – az albánok javára – ami hosszú távon alááshatja az ország stabilitását.

A következő kategóriát ismét csak egyetlen ország, a volt „Kis-Jugoszlávia”, jelenlegi hivatalos nevén Szerbia-Montenegró alkotja. Annak ellenére azonban, hogy csak egy országról van szó, a vele kapcsolatos megválaszolatlan kérdések mennyisége rendkívül számottevő. Ezek közül a két legfontosabb: Koszovó és a szerb-montenegrói államszövetség jövője. Montenegró problémájáról már a cikk elején szó volt: az ország képviselőinek jelentős része úgy véli, független államként sokkal sikeresebbek lehetnének, mint a Szerbiával közös államszövetségben. Az ország közvéleménye a rendelkezésre álló adatok alapján meglehetősen megosztott, valamelyest a függetlenség-pártiak vannak többségben. Montenegró és Szerbia viszonya már gyakorlatilag a régi Jugoszlávia felbomlása óta téma, és intenzitása folyamatosan változik. Bár nagyfokú egyszerűsítésről van szó, nagy általánosságban elmondható, hogy az elmúlt tizenöt év folyamán egyre lazábbá váltak Szerbia és Montenegró kapcsolatai. A legutóbbi megállapodások alapján például már megváltozott az ország hivatalos neve is: az azelőtt még hivatalosan is Jugoszláviának nevezett szövetséget ma már Szerbia-Montenegrónak hívják.

Az említett kérdés mellett azonban itt van egy szinte megoldhatatlannak látszó probléma: Koszovó. Bár konferenciákon, szakemberek, elemzők között egyre többen akadnak, akik Koszovó függetlenségét tekintek az egyetlen lehetséges kiútnak, a hivatalos vélemények még mindig egyértelműen Szerbia keretein belül festik le a tartomány jövőjét. Ami az ottani közvéleményt illeti, személyes tapasztalatok alapján is leírható, hogy eléggé nehéz olyan koszovói albánt találni, aki hajlandó lenne egyáltalán elmélkedni arról, hogy Koszovó a jövőben más státussal rendelkezzen, mint a függetlenség.

Mindenesetre úgy tűnik, a koszovói albánok egyre türelmetlenebbek, rövid időn belül szeretnék deklarálni függetlenségüket, ami a válság újraéledéséhez vezethet. Természetesen az ottani szerb kisebbség a Szerbiával való kapcsolatok fenntartását támogatja. Az ottani szerbek azonban eléggé izolálódtak – annak ellenére, hogy garantált helyekkel is rendelkeznek a koszovói parlamentben – és gyakorlatilag már csak a KFOR által erősen ellenőrzött enklávékban összpontosulnak. Természetesen hozzá kell tenni azt is, hogy Koszovó esetleges függetlensége precedenst teremthet egy olyan kényes régióban, mint a Balkán, amit senki nem akar vállalni. A jelenlegi helyzet alapján azonban úgy tűnik, a tartomány kérdése sokáig probléma marad.

Látható, hogy a Balkán már régen nem homogén övezet, ahol minden ország, entitás sorsa egyforma. Néhány ország sikeresen halad a stabilitás felé, míg másokra ráillik a „balkáni állapotok” kifejezés. Általánosságban elmondhatjuk: ahogy a Balkánon haladunk nyugatról kelet, délkelet felé, annál inkább problémásabb a helyzet, és ez hosszú távon is Európa legfontosabb ilyen jellegű problémája lesz.