Milyen, minő, miféle?

A kormánykoalíció örökösen azt szajkózza, hogy állítólag mi, a sajtó – ezen belül a szlovákiai magyar média is – hiszterizáljuk a tömegeket, például mindazokat, akik e sorokat olvassák.

Hát akkor vizsgáljuk meg, hogy csakugyan: Milyen a demokrácia ott, ahol kormányzati szinten szítják a kisebbségeket sújtó intézkedéseket? Miért provokál az iskolaügyi tárca élén Ján Mikolaj, aki pökhendin, még azok parlamenti megvitatása előtt, zsigerből elutasítja az MKP módosító javaslatait a készülő oktatásügyi törvényhez, s ezzel szinte sugallja: a jánošíkját, hadd legyen zrí a javából! Kinek érdeke, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól érkező figyelmeztetések ellenére Fico miniszterelnök tűzön-vízen keresztülpasszírozza a már fogantatásának pillanatában is morbid sajtótörvényt, amelynek a „kulturális” miniszter szavai szerint azért kell szigorúnak lennie, mert a kormányzat lépéseit követő sajtó túlságosan nyíltszavú... Vajon a szaftosabb ügyek mesteri elmaszatolásán kívül mit csinál a rendőrség meg az ügyészség, ha 588 napja nem tudjuk, kik verték meg 2006. augusztus 25-én Malina Hedviget? Vagy jó lenne tudni, miért muszáj rendre az éjszakai órákban tárgyalni az ellenzék bizalmatlansági indítványait mind a miniszterelnök, mind a halmozottan alkalmatlan szakminiszterek ellen, ami bizony – stílusában – egy az egyben megegyezik azzal a gyakorlattal, amelyről Gugliemo Ferrero már 1942-ben azt írta: „Az ellenzéket kényszerhelyzetbe hozni annyi, mint elnyomni a néphatalmat.” No és vajon felmérte-e a kormányzat annak rákfenéjét, hogy a párthű cimborák mára ugyan korlátlan befolyást szereztek maguknak, létük s befolyásuk fenntartása érdekében mégis kénytelenek például a földalapban az ott 1998 óta zajló ügyletek legnagyobb skandallumainak mocsarába merülni. Avagy minő pártatlan közszolgálatiság az, ahol a közmédiák felügyeleti kuratóriumába csupán az országló kormánypártok jelölnek új tagokat? És miféle egészségügyi ellátás az, ahol reformnak álcázva nemcsak riasztó kórházleépítés folyik, hanem betegsorvasztás is, hiszen aki 45. életéve után jut a szklerózis multiplex állapotába, az a szaktárca állítása szerint már nem perspektivikus páciens, tehát a drága, de életminőség-javító gyógyszer sem jár neki?! Minő ott a társadalmi légkör, ahol az államfő és a hokiszövetség elnöke együtt feszít tétmeccseken a VIP-páholyban, miközben a madarak is azt csiripelik, hogy Juraj Široký 1989 előtt az ŠtB kiemelt fontosságú feladatokat ellátó őrnagya volt? S még hová süllyeszthető a demokrácia ott, ahol a miniszterelnök habzó szájjal szidja egyszer azokat a civil aktivistákat, akik a Bazin tőszomszédságában készülő szemétlerakat ellen emelnek szót és petíciót kezdeményeznek; másszor a Közéleti Kérdések Intézetének (IVO) éves jelentésén tajtékzik, pusztán az ott közölt tárgyilagos bírálat miatt?

És van még néhány kérdésem...

Mégsem azokat sorolom, hanem azt mondom: elsősorban nekünk kell megváltoznunk, hogy a közhangulatból kinőjön az az ellenzék, amely nem paródiája egy tényleges, harapós és főképpen egységes parlamenti oppozíciónak. Mert ez a mostani, egyelőre, szereti a róla szóló, nyílt, szókimondó véleményt, de csak dicséret formájában.