Miért szeretem annyira a januárt?

A minap az egyik kereskedelmi televízió híradójának nyilatkozva egy útkarbantartási illetékes arról beszélt, hogy télen több a folytonossági hiba az ország útjain. Hogy mi? – kapja fel erre a fejét minden épeszű ember. Ha eddig nem tudták volna, mikor 20 km/h-s sebességgel próbálunk áthajtani (például) Nagymegyeren (de az általam gyakran megtett Komárom–Pozsony útvonalról több települést is megnevezhetnék), imádkozva, hogy ma se szenvedjünk tengelytörést vagy durrdefektet, akkor folytonossági hibák közt szlalomozunk. Ez a hivatalos megnevezése a kátyúnak. Folytonossági hiba – ízlelgetem a szót, számban forgatva. Ugyanolyan átverés ez, mint amikor egy 150 kilós nő azt írja a társkereső hirdetésbe, hogy: „Teltkarcsú, démoni vadmacska keresi élete párját.” Mert a kátyú, az kátyú. Ez arról jutott eszembe, hogy a tényleges és kényszervállalkozóknak alig egy hetük maradt az útadó befizetésére. Ebből az adónemből kellene fedezni a folytonossági hibák megszüntetését, népiesen szólva: a kátyúk betömését. Hát nem tudom, mire fordítják azt a pénzt (pedig érdekelne, mivel 2,5 milliárdról van szó), de az utakon vajmi kevés nyomát vélem látni a karbantartásnak. Vagy örüljünk már annak is, hogy olykor felsózzák az utakat? Mindig megdöbbenek, hogy az útkarbantartóknak van pofájuk azt nyilatkozni: meglepte őket a hóesés. Végül is január van, mi a fenét vártak...

De örüljünk, hogy január van, és nem mondjuk, március, mert a hozzáértők azt mondják, akkor ér(het) el térségünkbe a madárinfluenza. A főállatorvos szerint persze nem valószínű, hogy egy fertőzött, taknyos madár idáig tudna repülni, mivel megdöglene még útközben. Hát, ez elég sovány vigasz...

De még így is örülhetünk, hogy január van, és nem, mondjuk, szeptember, mert a pártok már most hosszú késeiket fenik, a választások utáni nagy tisztogatásra készülnek. Ennek egyik lehetséges állomása lehet a Köztisztviselői Hivatal szárnyainak visszanyesése, horribile dictu, a hivatal megszüntetése. A köztisztviselői törvényt úgy alakítanák a választók egy részéért – saját rokonságukért? – kétségkívül aggódó és felelősséget érző honatyáink, hogy a köztisztviselői státuszok betöltése ezen túl az egyes szolgálati hivatalok hatáskörébe tartozna. Az államigazgatás olajozott működése valószínűleg az egyes minisztériumoknak is érdeke, de vajon melyik hivatalvezető tudna ellenállni, ha a minisztere jelezné, hogy az unokatestvére unokahúga szomszédja keresztlányának sürgősen szüksége volna egy jó kis állásra... A helyi és regionális önkormányzatok szintjén számos – olykor gyomorforgató – példáját láthatjuk az urambátyámos, sógorkomás kapcsolatoknak, ahol a szakértelem nem, csak a vér volt figyelembe véve. Elvégre ez a mi kis szlovákiai magyar közösségünk úgyis olyan, mint egy nagy család... – élcelődött az ŠtB-s akták nyilvánosságra hozatala kapcsán ugyanezeken a lapokon egy kolléga. És vannak, akik ezt komolyan is gondolják. Ha helyi szinten lehet, országos szinten miért ne lehetne, nem igaz?

De azért jó, hogy január van, és nem mondjuk április, mert akkor lesznek a választások Magyarországon. Ölbe tett kézzel nézhetjük, ahogy megint ütőkártya válik belőlünk a kampányban, lesz megint sárdobálás, árokásás, nagygyűlés és ellennagygyűlés, „Veled vagyunk, Feri!”, „Veled vagyunk, Viktor!” nemzeti vízum, kettős állampolgárság, hatvannégy vármegye, tizenötmillió stb. Már előre hányok tőle.