Mielőtt megfulladunk

A következő évben már tíz perccel korábban, a következőben már két órával korábban, tíz év múlva pedig már december elején elfogyna az évi levegőmennyiség. Ez persze lehetetlen, gondolják most, mert addigra régen megfulladnánk. Lehetetlen, és valamilyen módon mégis ezt tesszük.

Erre emlékeztet az ökológiai túlfogyasztás napja, amely nem egy konkrét időpontra kitűzött nap, mint például a nemzetközi nőnap, hanem mindig arra a napra esik, amikor a számítások szerint feléljük a bolygónk az évre „esedékes” erőforrásait. S az idén ez a nap augusztus elsejére esett. Visszatérve a levegős példára, most, mire ezek a sorok megjelennek, már három nappal ezelőtt megfulladtunk volna. Brrrr....

Szerencsére azonban még élünk, és felsőbbrendűségünk (?) tudatában elegánsan átsiklunk a tények felett. Egy szakértő arról nyilatkozik, hogy igen, többszörösen kizsigereljük a Földet, de azért nem reménytelen a helyzet, mert az ember leleményes és mindig feltalál pótlólagos erőforrásokat, meg a jövőben esetleg más bolygóra is költözhet...

Lehet, hogy ez igaz, de szerintem akkor sem ment fel a kötelesség alól, hogy a Földünkkel, amely jelenleg az egyetlen életadónk, kíméletesen és szeretettel bánjunk, ha már egyszer a miénk, pontosabban, ha már egyszer a mi gondunkra lett bízva. Vannak országok, amelyeknek már most több Földre lenne szükségük. Az USA-nak már 5 földgolyóbisra, Ausztráliának 4,1-re, Dél-Koreának 3,5-re, Oroszországnak 3,3, az európai, nyugati fejlett államoknak 2,3–3 Földre lenne szükségük a mostani fogyasztásuk fenntartása mellett.

A túlfogyasztáshoz egyébként mi, kisemberek is hozzájárulunk, például azzal, hogy élelmiszert dobunk ki. Az emberi fogyasztásra termelt élelmiszernek egyharmada kerül a szemétbe, ami jelenleg 1,3 milliárd tonna élelmiszer évente. A gyümölcs, zöldség csaknem fele, a hús és tejtermékek egyötöde, a gabonafélék, beleértve a kenyér (a mindennapi) 30 százaléka a szemétben végzi. Ha felére csökkenne ez a hulladék, az 11 nappal késleltetné a túlfogyasztást. 11 nap pluszlevegő. Ugye, mindent megadnánk érte?

Gyerekkori emlék jut eszembe. Leesett az asztalról egy szelet kenyér. Szó szerint a földre esett. Nem lett piszkos, de ma az ilyen „koszos” kenyér már biztosan a kukába kerülne. Nagynéném viszont felkapta, leporolta, megcsókolta és visszatette az asztalra.

Meg kell becsülni a kenyérkét, mondta nekünk, gyerekeknek.