Mi lesz Szlovákiával 2042-ben?

Ezúttal a cseh Lidové noviny jósol, mivel ugyancsak közeleg 2004. május elseje, amikor közép-európai államok is csatlakozhatnak, már hivatalosan az Európai Unióhoz. A készülődés régen tart, a felkészülés hiányos, a remények óriásiak. De a prágai újság pontosan ugyanúgy, mint minden más média ebben a térségben, meglehetősen sokat foglalkozik a részletekkel, amelyekből majd egyszer összeáll az egész. A Lidové noviny azonban ezúttal azt a végcélt, azt az álmot próbálja megjósolni, amely a rendszerváltás minden résztvevőjét izgatta, izgatja. Amiért vállaltuk a kockázatokat, a megszorításokat, a vitákat és mindent, ami a csatlakozási folyamat természetes kísérő jelensége. Meg azt is vállaltuk, ami ezután következik, mert a világ, természetesen nem változik meg egy csapásra 2004. május elsején, szó sincs semmilyen sült galambról, hiába tátogatjuk a szánkat. Ennek a közlésnek sincsen már igazán hírértéke. Viszont még nem olvastam sehol sem arról, hogy a térség, térségünk egyes országai mikor lesznek az európai közösség teljes értékű tagjai. Nem a jogi normákat tekintve, nem a kedvezmények és a kötelezettségek szempontjait figyelembe véve, hanem arról van szó, hogy létünk minősége mikor lesz azonos Európa nyugati részével, mikor érjük utol az EU tradicionális tagjait az élet minden területén. Nem a mai színvonalukat, hanem a jövendőbelit.

A jóslat, vagy – ha tetszik – tudományos előrejelzés, a prognosztika, amelyet a The Economist Intelligence Unit elemzése nyomán tett közzé a cseh lap, erről szól és elszomorító. Kossuth intelmére kell gondolnom. Kasszandra igazat mondott, csak senki nem akarta elhinni. Kellemetlen volt. Szóval, nézzünk szembe a kényelmetlen igazsággal. A leghosszabban a románoknak kell várakozniuk, pontosabban: dolgozniuk, mert ha várakoznak csupán, akkor ez a másfél-két emberöltőnyi idő még hosszabb lehet. Románia nyolcvan évig lehet a várólistán, ha a nemzeti jövedelem növekedésének jelenlegi és várható ütemét veszik alapként az elemzők. És ha minden jól megy... Tehát a következő évi választásokon még egységesen lép fel az RMDSZ, ezért sem nem győz a Nagy-Románia Párt, amely eleve elutasítja az EU-hoz való csatlakozást, továbbá nem történik meg a Romániánál is elmaradottabb volt szovjet köztársasággal, Moldáviával a román nacionalizmus által oly hevesen követelt egyesülés, s ezúttal nem Alba Iulia városában, azaz Gyulafehérvárott, mint 1918-ban, hanem valahol Chisinauban, tehát Kisinyovban. És hogy ne feledjem a magyar meg az erdélyi román érdekeket sem: azok a románok, magyarok, szászok, szóval, az erdélyiek, akik a Gyulafehérvárott (Alba Iulia, Karlsburg) hozott döntések szerint lettek a mai, de Pauneseu dalnok szerint még a hajdani Daciához képest kicsinynek tekinthető Nagy-Románia alattvalói – még hosszú ideig várakozhatnak, amíg nyugati szomszédjaikhoz (mondjuk, Magyarországhoz) hasonlítható életminőségben élhetnek. Ez azért sem lehet közömbös, mert Erdély (Ardeal, Sedmohradsko, Transsylvania) történelmileg különbözik a hajdani Regattól, és ma is közelebb van Európához, mint Galac.

A bolgárok számára a prognosztizált időtartam 63 év. Hagyjuk, messzi vagyunk. Ám az mégsem intézhető el egy kézlegyintéssel, hogy a visegrádi négyek között az óriás, az egyetlen majdnem középhatalom, amely a legnagyobb lakossággal, és a legerősebb hadsereggel, viszont a lehető leggyengébb mezőgazdasággal rendelkezik, szóval, Lengyelország 59 év múlva éri be az unió hagyományos tagjait. Ha a lengyelekre vonatkozó időpontot ismerjük, akkor két szomszédjának ugyancsak irtózatosan hosszú terminusán sem csodálkozhatunk, ráadásul sem a letteknek (58 év), sem a litvánoknak (53 év) nincs számottevő hadseregük, politikai tekintélyük pedig még lélekszámuknál is csekélyebb. Nem csupán gazdasági fejlettségről, földrajzi adottságokról, illetve a nehéz történelmi sorsról, Oroszország nyomasztó közelségéről és évszázados elnyomó politikájáról lehet szó. Hiszen a három balti állam közül Észtország várakozási ideje csaknem a fele három közvetlen szomszédjáénak. „Mindössze” 31 év. Ez pontosan annyi, mint a csatlakozó országok közül a legsikeresebbnek tartott Szlovéniáé. Ők is listavezetők. Különben nem csak ezen a listán. Mindkét országban viszonylag alacsony a korrupciós veszély. Mindkét állam példásan bánik a kisebbségeivel. És hagyományosan munkaszerető, rendkívül szorgos népek voltak, a roppant mostoha természeti körülményeik dacára. És ahogyan Tallin a szovjet hatalom éveiben az a város volt a birodalomban, amelyik a legeslegkevésbé hasonlított Moszkvára, hasonlóképpen Ljubljanában járva sem nagyon érezhettük Belgrád hatását, amely egy kissé mindenkor nehéz balkáni illatokkal volt terhes, még Tito legjobb korszakában is.

És most következünk mi... A meglepő, hogy a várakozási periódus a csehek esetében egy évvel hosszabb, mint a Szlovákiára kimért periódus. Harminckilenc év múlva lehet Prága minden tekintetben EU-konform, míg Szlovákia már 2042-ben, azaz a csatlakozás időpontjától számítva 38 esztendőnek kell még eltelnie. Magyarország mintha Tallinhoz és Ljubljanához állna közelebb: 34 évre saccolják az okosok (talán szakemberek), amikorra ugyanolyan lesz minden, mint – mondjuk – Bécsben vagy Párizsban. Ha megérném akár a magyar, akár a szlovák terminust, én lehetnék a világ legöregebb embere. Erre a címre azonban hiába is vágyakoznék, tehát belenyugodtam: jómagam sohasem ellenőrizhetem a prognózis hitelességét.

Viszont kedves olvasmányom az a regény, amely arról szól, hogy mi lesz 2042-ben. Vagy másfél évtizede jelent meg az „orosz Švejk” (Ivan Csonkin közkatona élete és kalandjai, amely műből Jiří Menzel készített filmet) szerzőjének, Vlagyimir Vojnovicsnak Moszkva, 2042 című szatírája. Amalrikot száműzték, amiért – Orwell nyomán – 1984-re merészelt jósolni, Vojnovicsot ilyen veszély nem fenyegette, mert ő már eleve emigrációban írta meg regényét 1987-ben. Vojnovics regénye arról szól, hogy egy időgép jóvoltából újra Moszkvába érkezik, a saját századik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségre. Akkor már vagy félévszázada nem járt, nem járhatott odahaza, s azt kellett tapasztalnia, hogy a világ alig-alig változott, noha a bolsevikok már régen nemzetiek lettek. A legfontosabb újítás a regényben az, hogy a Pravdát nem a megszokott újságformátumban nyomtatják, hanem toalettpapír-tekercsként olvasható, amikor éppen nagydolgát végzi az ember, és rendszerint ilyenkor érdeklődést tanúsít a világ dolgai iránt, mielőtt a papírt tisztálkodási céllal felhasználná.

A Lidové noviny jóslata – mint jeleztem volt – nem túlságosan biztató. Vojnovics látomásánál azonban összehasonlíthatatlanul vigasztalóbb. Vojnovics, ugyebár nem tudhatott még akkor sem Putyinról, sem az oligarchákról, de valamit sejtett arról, miként működik a hagyományos orosz államgépezet. Rettegett Iván és az ő „felülről” indított reformjai óta s a birodalmi álmok fogságában. Szóval, én már csak abban bízom, hogy például unokáimat az is örömmel töltheti el, hogy olyan és annyi toalettpapír lesz, mint Párizsban vagy Bécsben, és a vécék tiszták lesznek. A nyilvánosak is. És talán majd a Pravdából is megtudható lesz az igazság.