Mi legyen Trianonnal?

Elhangzik a kérdés: Mondja, fiatalember, élnek még Zsolnán magyarok? Köpni, nyelni nem tudok, mert fogalmam sincs, él-e Zsolnán magyar család, de gyanítom, bizonyára nem a Trianon előtti idők állomásfőnökének, helyi csendőrkapitányának leszármazottja. Mert nehéz kimondani, de Zsolnán a múlt század elején sem éltek tömegével magyarok. Mint ahogyan Pozsony is inkább német város lehetett, bár a 250 évvel ezelőtti adatokról vajmi keveset tudhatunk.

Európa keleti részének tragédiája, hogy az etnikailag leginkább igazságoshoz (ha van ilyen) hasonlítható határokat Hitler húzta meg. No nem azért, mert olyan jó fiú volt, mint ahogyan a franciák sem azért huzigálták a piros vonalakat Trianonban, mert utálták a magyarokat. Egyszerűen az akkori gazdasági mutatókat figyelembe véve egy ideális földrajzi alakulatot (a Kárpát-medence) uraló s igazgató államalakulatot vertek szét, nehogy már közép-európai nagyhatalom is lehessen a térképen.

Nyolcvanöt éve nem dolgozta föl Európa a trianoni döntést. Az még csak hagyján, hogy a legnagyobb vesztes magyarság nem tud mit kezdeni vele. De az európai „nagyok” ugyanúgy nem, mint ahogyan az utódállamok sem. A sok kis, többnemzetiségű utód ugyanúgy frusztrált a huszadik századi történések kapcsán, mint a vesztesek. E frusztráció eredménye az örökös bizonygatás, a történelem átírásával határos létindoklás, a nemzetállami eszmékhez való görcsös ragaszkodás. A tényekkel való szembenézés pedig majdnem lehetetlen. A csehek képtelenek elhinni, hogy az elnöki dekrétumokból kettőnek semmi köze a joghoz: megszállói tisztogatás, a genocídium határát súroló intézkedés. A szlovákok számára megtanulandó házi feladat, hogy az állam nem juss és nem vagyontárgy, hanem közigazgatási struktúra, amelyben nincs helye a „ki itt az úr?” kérdésnek. A románok falukat romboltak, amivel elsősorban önmagukat kergették a monarchiát visszasíró szegénységbe. A szerbek szláv testvéreiken akartak uralkodni, és kaptak egy kis Trianont alig néhány éve.

S a magyarság? A második világégés párizsi békéje megmutatta, a nagyhatalmak képtelenek szembenézni saját hibáikkal, s 85 év után már nem is akarnak. Trianon nem revizionálható – ha igen, akkor csak újabb háborús konfliktus és szenvedés árán, nem sok jóval kecsegetető eredménnyel.

Élnek még Zsolnán magyarok? Nem tudom... Dunaszerdahelyen, Komáromban, Kassán, Brassóban, Újvidéken biztos. Meg Budapesten is. Rengeteget foglalkoznak a múltjukkal, mert sokáig nem volt szabad. De senki – s főleg nem politikai és közéleti elitjük – nem foglalkozik a jövővel. Historia est magistra vitae, de az örökös visszanézés végül a gyalogmagyarban azt az érzést kelti, hogy magyarnak lenni nem jó. Az eredményt a dél-szlovákiai szlovák iskolák alsó tagozatán hallani a szünetekben.

Mit lehet kezdeni Trianonnal? Az igazmondáson túl jóformán semmit. Hiszen Gottwald vagonjai és Beneš dekrétumai sem voltak képesek annyira felhígítani a tömbmagyarságot, mint az elmúlt 15 év telekpolitikája vagy az elszegényedő vidékeken az ún. koszovói effektus. Minderről nem beszélünk, mint ahogyan arról sem, hogy Ady és Arany csodálatos nyelvén miért nem olvasunk legalább képregényeket. Arról sem, hogy aki „uralkodni” akar fölöttünk, mert többségi, az megszálló, aki pedig Trianont politikai témaként mozgósításra használja, felelőtlen gazember. Ha valaki gyertyát akar gyújtani az évfordulón, tegye meg. Trianon valóban tragikus és igazságtalan döntés volt. De ne remegő, elnyomott kisebbségiként, hanem tenni akaró polgárként, akár fütyülve a politikai határokra, mert azok már nincsenek. Ezt nem észrevenni Trianonnál százszor tragikusabb a magyarságra nézve.