Megy a szezon...

Ballagnak a fiúk lefelé a falu utcáján. Ki, az árnyas faluvégi sírkertbe. Megint ég a villany az alig tízéves, mégis málladozásnak indult ravatalozóban. Pünkösd után hullatja szirmát a tömör illatú pünkösdi rózsa, vagy ahogy itt hívják nemes egyszerűséggel: a „bazsar”.

A falu él, apró csirkék rohangásznak a kotlós hívó szavára, dől a technó meg a lakodalmas rock a düledező vályogfalú faluvégen, a gyom meg derékig ér. Elég az a félméteres csapás, ami útnak való, ha meg beledűl az ember a csalánba, hát legalább hamarább felébred. Mennek a fiúk, lapát, ásó, kapa, deszkák, veder, kötél. Mellékfoglalkozásban a főállású munkanélküliség mellett sírt ásnak, napszámba járnak, erdőt tisztítanak. Most megy a szezon, idén már a nyolcadik temetés, aztán jönnek a sírkövesek, azoknak is csak ásniuk kell a keretekhez, hát meg lehet valahogy élni. Pálinka van, rúd szalámi, műanyag vödröcskében mustár, tízes sör egy ládával. Mert ennyi dukál egy rendes gödörhöz. Kettőször kettőször egy. Zsíros agyagos rögök, nehéz a föld ebben a szép határban,

ugyanolyan nehéz ásni, mint kapára, ekére. Aki elment,

fagyon várja a szertartást.

A gyászolók ki-ki jönnek megnézni, hol tartanak a fiúk. Azok dolgoznak becsülettel. Meg van adva a módja, először keresztet rajzolnak a földre, aztán megy egy ásónyom. Elmúlik a világ dicsősége, elmúlik ez a temetés is, majd takarni is jönni kell, az még plusz egy kis apró. Megy a szezon, meleg van, szaporán jár ki a körzeti orvos.

Csak már megint meleg sört tett a ládába a kocsmáros.