Megtalálható história

Valamikor 1988 tavaszán az akkor már korántsem hatalomkonform Slovenské pohľady érdekes tanulmányt közölt. Szerzője, Ladislav Kováč (a későbbi, sokat szidott oktatási miniszter) azt boncolgatta, miként veszítette el a szlovák nemzet a történelmét. Kováč szerint ugyanis a szlovákokért oly sokat tett Štúr és generációja óriási identitászavart okozott, amikor megfosztotta a szlovákokat egy ezeréves történelemtől, tagadva a magyar (ergo: a közös) történelmet. Kováč akkori tanulmánya jóformán feledésbe merült, ellenben miniszterként tett kijelentése az angol egyetemek fontosságáról a magyar sajtó egyik legtöbbet ragozott témája volt három évvel később – pedig az egész csak egy félreértelmezett kijelentés volt. A tanulmány akár ma is közölhető lenne. Égető időszerűsége nem abból adódik, hogy Kováč milyen csodálatosan írta meg a szlovák identitástudat zavarainak egyik legjelentősebb forrását, hanem abból, hogy az identitászavart a csehszlovák szövetségi állam kettéválása még inkább erősítette, s egyre inkább érezhető, hogy új és új mítoszoknak adott teret. Dušan Kováč (névrokon) történész szerint ugyanis nem állja meg a helyét a Szlovák Köztársaság tíz évvel ezelőtti alakulásának egyetlen mítosza sem. Az egyik mítosz nem létező ezeréves harcra épül (ami már csak azért sem lehetett, mert a nemzet burzsoá kategória, és mondjuk 500 évvel ezelőtt nem létezett), a másik arról, hogy Mečiar és csapata államalapító (ami csak akkor lenne igaz, ha Szlovákia megalakulása nem egy negatív motivációjú válás végterméke lenne). A harmadik mítosz, amely szerint Szlovákia megalakulása demokratikus folyamat eredménye pedig szó szerint hazugság, hiszen népszavazás nem volt, mandátum nélküli kormányfők „váltak”, és egy erre mandátummal nem rendelkező szövetségi parlament adta áldását, megsértve az akkor már érvényes szlovák alkotmányt! S végül van egy mítosz, mely szerint Szlovákia megalakulása már 1918 óta történelmi szükségszerűség volt – nos, ezzel a mítosszal szálljanak szembe a történészek, hírlapnyi terjedelem kicsi volta okán. Ha ma Pavol Hrušovský arról beszél, hogy a környező nemzetek – például a magyar – hozzáállásától függetlenül kell a szlovákságnak újra megtalálnia történelmét (beleértve azt a tagadott közöset, Szent Istvánnal, Bél Mátyással, Mária Teréziával egyetemben), akkor olyan kérdést fogalmaz meg, amely tíz éve komoly hiánycikk. A szlovák identitástudat pozitív (s főleg nem mitikus, hanem valódi) alapokra helyezése egy olyan folyamat, amellyel a szlovákság elsősorban önmagának tartozik. Nem azért, mert valaki gyermek vagy kamasz nemzetnek tartja, hanem azért, hogy a hazug mítoszok okán ne telepedhessenek rá önjelölt nemzetmentők és diktátori hajlamokkal megáldott gyámkodók. A kis szlovák nemzet ugyanis nem elesett, nem kisebbrendű és nem galamblelkű, csak létének pozitív motivációjának hiánya miatt esetleg perspektíva, tehát jövő nélküli lehet. Pavol Hrušovský tehát olyan folyamatot helyezett kilátásba, amely a szlovákok számára kedvező, és remélhetően nem marad eredmény nélkül a szlovák–magyar (–lengyel, –cseh, –német, –ruszin) kapcsolatokban sem. Mi, itt élő magyarok ebben különösen bízunk...