Mégiscsak történelem

Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a hírek ugyan-olyan gyorsan terjedtek, mint manapság. S tegyük hozzá, hogy Földnélküli János távolról sem volt a legjelentősebb angol uralkodó, s 1789 júliusában a Bastille is majdnem teljesen üres volt, rabok nélkül, inkább az állami despotizmus szimbólumaként néztek rá, mint valós börtönre.

Az emberek válaszaikban bizonyára panaszkodtak volna a közállapotokra, elmondták volna személyes vagy közösségi problémáikat, panaszkodtak volna a munkalehetőségek hiányára, talán a felcserek kritikátlan munkájára, az utak, a közlekedés állapotára is – s felhoztak volna valószínűleg még ezer egyéb, kétségkívül létező problémát. Ám az emberiség a Magna Charta Libertatum vagy a Nagy Francia Forradalom nélkül biztosan nem tartana ott, ahol napjainkban. A történelmet nem szabad a napi nehézségek prizmáján keresztül megítélni – még akkor sem, ha tudjuk, hogy semmi sem fehér-fekete, a fenti történelmi események joggal válthatnak ki kritikát is.

2004. május elsején Európa saját újraegyesítését ünnepli. Mind a 25 fővárosban annak a projektnek a sikerét ünneplik majd, amely egy Nagy Károly óta ismeretlen szövetséget hoz létre. A világ harmadik legnépesebb országegyüttese születik meg, amely minden téren arányos részt kér magának a globalizálódó világ ügyeinek intézéséből. Szlovákia és Magyarország egyszerre válnak részeivé eme erős szövetségnek. Felemelő érzés részese lenni ennek a folyamatnak még akkor is, ha tudjuk, ez az esemény sem fehér-fekete, az integrációs folyamat csakúgy, mint az EU állapota, jogos kételkedő megjegyzéseket is felvethet.

Ne feledjük azonban, honnan jövünk. Az átlagpolgár számára valószínűleg nem jelent sokat, ha elmondjuk, most tűnik el véglegesen a vasfüggöny – remélhetőleg a tudatunkból is. Kérdéses talán annak a mondatnak a súlya is, hogy most veszíti érvényét véglegesen a jaltai egyezmény. Ha azonban mindehhez hozzátesszük, hogy néhány évtizeddel ezelőtt fejlettebb ország voltunk, mint egynémely jelenlegi EU-tagország, már talán jobban odafigyelünk az összefüggésekre. S ha megpróbáljuk kiteljesíteni a képet azzal, hogy a huszadik században kompország voltunk, amely mindig annak a nagyhatalomnak a bűvkörébe került, amelyik éppen erősebb volt Közép-Európában, talán még plasztikusabbá válik a kép. Természetesen nem saját akaratunkból tettük mindezt: ne feledkezzünk meg a különféle munkatáborokról, az át- és kitelepítésekről, az osztályellenségekkel telt börtönökről, és arról sem, hogy a határokon gyakran a menekülni akarók után is lőttek. Nem szabad elfeledkeznünk a halottakról, a terror több százezer áldozatáról, az emberi szabadság mártírjairól. S nem szabadna megfeledkeznünk a saját kisebb-nagyobb kollaborációinkról sem.

Az európai politikusok második világháború utáni generációja az előtt a dilemma előtt állt, úgy vigyék-e tovább az európai történelmet, mint addig tették, amikor minden generációnak meg kellett vívnia a saját háborúját – vagy megpróbálnak létrehozni valami mást, minőségileg újat. Európának szerencséje volt: erős amerikai támogatás mellett olyan személyiségekkel is rendelkezett, akik nemcsak megértették a kor parancsát, hanem képesek voltak az eszmék hiteles hordozóivá is válni. Mi, európaiak, sokat köszönhetünk Schumannak, Adenauernek, de Gasperinek is.

Az európaiak néhány száz évvel ezelőtt azért lehettek a világtörténelem előrevivői, mert műszakilag fejlettebbek és szervezettebbek voltak. A jelenlegi történet arról is szól, ki milyen helyet szerez magának az egyre inkább globalizálódó világban ötven, száz év múlva. Európa legnagyobb nemzetei megértették, hogy ebben a versengésben külön-külön nincs esélyük. A globalizálódó világban csak egy egységes Európa lehet hatékony játékos. Európai partnereinknek tehát szükségük van ránk, mint ahogy mi is rájuk vagyunk szorulva. Kívül maradni egy ilyen folyamaton egyenlő lenne a történelmi lecsúszással.

Nincs tehát okunk arra, hogy kételyeink túllépjék az egészséges szintet. A legfontosabb döntési folyamatok részeseivé válunk. S ha az európai bürokrácia néha az idegeinkre megy is, látnunk kell, hogy inkább a folyamat nem kívánt melléktermékéről, mint fő produktumáról van szó. A nagyobb országok magasabb hatékonyságot szorgalmazó javaslatait sem szabad olybá vennünk, hogy azok automatikusan ellentétesek a kis országok érdekeivel. Az ő problémáik előbb-utóbb megjelennek nálunk is, sikereik számunkra is húzóerővé válhatnak. A szolidaritás eszméje fontos lesz a jövőben is, a mi régióink fejlődése is nagyban eme elv sikeres alkalmazásától függ.

Az EU-tagság természetesen nem oldhatja meg minden gondunkat egyszerre. Türelmeseknek kell lennünk, ki kell használnunk minden lehetőséget, amelyet ez a folyamat kínál nekünk – s legfőképpen, továbbra is keményen kell dolgoznunk. Saját sorsunk alakulásáért nemcsak most, a jövőben is elsősorban mi leszünk a felelősek.

Jó érzés, hogy esélyt kaptunk, hogy részesei lehetünk ennek a folyamatnak. Bizonytalanságra akkor volna okunk, ha ez másként volna. Ám tagokká válunk, így a helyes. Használjuk ki a lehetőséget.

A szerző az integrációért felelős miniszterelnök-helyettes