Mégis, kinek az utcája?

Mondhatnánk, a miénk. Bár ismerősöm szerint ez is afféle társasjáték. Mindenki söpörje el az üzlete, portája előtt a havat. Akkor tehát az a része a járdának az övé. Nem közterület, nem a városé. Ha nem söpri le, megbüntetik, mert felelőtlen. Tehát megbüntetik, mert a közterület egy darabján, ami az övé, de nem az övé, nem söpri el a havat – tetszik érteni? Oké, lesöpri. Ha viszont reklámtáblát helyezne ott el, azt mondják, nem lehet, vagyis lehet, de az ominózus területnek csak olyan pontján, amit ők szabnak meg, mert ebben a pillanatban már szintén közterületről van szó. Szeretem a mindennapi rutin-tudathasadást... Nálunk majdnem minden így működik. A legjobb esetben is felemásan. Szeretem, ha szépet álmodunk. Szép nagyot. Azt is szeretem, ha az álom nem illik hozzánk. Olyankor lehet csak igazán röhögni magunkon. S abban a pillanatban már nem tudunk nevetni, ha a túlméretezett álom megvalósul. Van olyan, hogy maga a hely nem indokolja a történelmi miliőt, mivelhogy nincs neki. Ha van is, semmiképp sem afféle nagylevegőjű, századokon átívelő, vérzivataros, pallosjogos, forradalmas, korán iparosodó, polgárosodós, céhes, tudományszervezős, többtemplomos. Szóval, olyan kassaias, pozsonyos, akár selmecbányás. Álmodhatunk sok helyre történelmi városközpontot, még szép is lesz – csak éppen szerepzavar. Legfeljebb gyártunk majd hozzá történelmet is. Sok ilyen hely van már. Létezik, s mégis el van hazudva. Ordít róla. Hajazunk a Potyemkin-falvakra. Majd egyszer Katalin cárnő is végigutazik rajtunk? Ó, nem. Sokkal inkább Csicsikov a csézáján, begyűjteni a holt lelkeket. Utcák, terek, kapualjak, régi gangok... Ott belül kéne tudnunk, hogy az igazi urbánus lét rangot jelent, a szocializáció egy magasabb fokát. Életminőségben, egymásra figyelésben, egymás iránti felelősségben. De miről papolok én itt? Miféle atavisztikus ábrándokat kergetek? Hová vágyódom el? Kinek az utcája? Kosztolányi, Márai, Szép Ernő, Ady milyen SZÉPEN tudták szeretni a várost... Vagy Krúdy, a nyírségi varázsló. Mellesleg a felvidéki városokat is. Miről beszélek itt egyáltalán? Hát csak nevessünk... Hosszan, hangosan, üresen. Akkor még tudták a kérdésre a választ, kimondatlanul is. Mégis, kinek az utcája...