McCain és a magyarok

Bele lehetne itt most menni abba, hogy mit is értünk, illetve mi érthető ős- vagy újfasiszta jelzőn, de ne tegyük. Egyfelől hely sincs rá, másrészt valószínűleg McCain sem ment végig ezen a gondolatmeneten. Maradjunk abban, hogy elragadtatta magát, nagyot akart mondani, mert úgy érezte, bele kell rúgnia a demokrata elnökbe, aki budapesti nagykövetnek egy szappanopera-producert jelölt, és ehhez kellett a megfelelő dramaturgia. Orbánról meg amúgy sem túl jó a véleménye, tehát ez így ütött. Hülyeség volt. Orbán Viktor nem fasiszta, és a diktátor is erős, noha egy-egy dél-amerikai autokrata vezér képe fel-fel rémlik, amint az elmúlt, lassan öt év politikai történéseit végignézzük.

Tévednek a most jubiláló magyarok is, bár őket a tények aligha rázzák meg, mert nekik bőven elég, ha valaki bevitt egy ütést (mert ez ütés volt és be is talált) a gyűlölt ellenfélnek, akihez ők szólni sem nagyon tudnak, nemhogy kínos perceket szerezni neki. A lelkesedésük azonban egyfelől olyan, mint amikor Gibraltáron ünnepet ülnek, amiért a világbajnok német labdarúgó válogatott kikap. Másrészt ugyebár ők is tudhatják, hogy McCain csöppet túlpörgött. Végül tisztában kell lenniük azzal is, hogy ez a kijelentés, ha már elhangzott, itt is marad, és bár Orbánról szól, de valahol a magyarokon is nyomot hagy. Ha másért nem, akkor azért, mert végül is ez az a nép, amely nemcsak megválasztott, hanem négy évvel később újra is választott egy „újfasiszta diktátort”, ráadásul nem egyszer, hanem pár hónap alatt háromszor! Klassz, legyünk büszkék!

És végül Orbánék. Akik úgy gondolják, nekik önmaguknak, illetve az összes talpnyalóval egyetemben, nincs más dolguk, mint lejáratni John McCaint. Van egy rossz hírem: nem fog menni. Idehaza még csak-csak elhiszik néhányan, de ők amúgy is ortodox Fidesz-imádók, nekik mondhatnának bármit Orbánról, akkor is hozzá imádkoznának. A többiek már érzik, hogy ez azért kicsit elkeseredett próbálkozás, eközben Európában mosolyognak (és egyébként sokan kárörvendeznek, mert azért Orbán ott sem vezeti a népszerűségi listákat), az Egyesült Államokban azonban egyenesen röhögnek – már azok, akik értesülnek róla. Amúgy persze a nagy-nagy többség McCain szavait sem hallotta, nem is érdeklik. Aki azonban igen, és most még az aktív budapesti idiótázásról is értesülnek, na, azok még jobban berágnak.

John McCain ugyanis nemcsak ismert személyiség az Egyesült Államokban, hanem jóformán egy intézmény. És mindenek felett hős, a szó legszorosabb értelmében, háta mögött öt és fél év fogsággal a vietnami háborúból. Vannak neki ellenfelei, vitatják a nézeteit, de ha valaki szenilis hülyének nevezi, azt már ők is sértésnek veszik.

Szóval, ronthatjuk még tovább a helyzetünket. A jelek szerint azon is vagyunk.

A szerző magyarországi publicista