Márciusi „ifjak”, most

Usztics Mátyás előrántotta kardját március 15-én Dunaszerdahelyen. Szerencsére, ünnepi műsorban, melyet némi népzenével és néptánccal elegyítve fiatal budapesti színészek közreműködésével ő maga rendezett az alkalmi emelvényre. Duray Miklósnak, az MKP alelnökének beszédével együtt az egészet élőben közvetítette a Duna Televízió. Mit mondjak, régen unatkoztam ennyire. Hasonló produkciót már a hetvenes évek végén lepontozott a Jókai Napok zsűrije, és nem csak formai okokból. Ilyen előadáson már menet közben érezni, hogy csinálmány, nincs világos szerkezet, logikai rend, következésképpen elveszik a tartalom, a szereplők külsődleges eszközökkel próbálnak valamilyen érzelmi hatást elérni, ám, mint tudjuk, esztétikai minőség nélkül hiába minden erőfeszítés. Kivont kard. Legfeljebb sejtem, mit akart vele szimbolizálni Usztics Mátyás, aki maga is szerepelt az idestova egyórás összeállításban, melyet csupán azért emlegetek fel itt ilyes formában, mert a tömegeket kereső, de nehezen találó kamerák egyikébe véletlenül be-beúszott a valamikori járási népművelési központ épületének homlokzata. Olyan kezdeményezések, tettek emléke bukkant fel ekkor bennem, melyek számomra inkább hordozták és hordozzák ma is 1848 üzenetét, mint az idézett műsor vagy általában főként ezt a nemzeti ünnepünket mindenféle célokra felhasználó ügyeletes nemzetmentők, magyarnál magyarabbnak látszani akaró politikusok hangzatos szónoklatai.

A hetvenes évek derekán az említett épületben indította útjára a Duna Menti Tavaszt, a szlovákiai magyar gyermekszínjátszók és bábegyüttesek országos seregszemléjét Tóth Sándor, a pozsonyi Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának vezetője, aki elnyűtt aktatáskájával szinte egyszemélyes intézményként működött, szervezett, csatázott – és nem hiába. A pedagógiai szándékokat megvalósító, de esztétikai mércével mérhető produkciók tucatjait is felvonultató seregszemle azóta is él, évenként gyermekek százait mozgósítva alkotó kisközösségekbe a Csallóköztől a Bodrogközig. Ha politizálni akarnám ezt vagy a többi magyar amatőr művészeti szemlét, mondhatnám, az asszimiláció ellenében is folytatódnak évről évre, habár manapság talán már anakronizmus különösen „erőszakos beolvasztásról” beszélni, amely szókapcsolat, ha hinni lehet a sajtóhírnek, elhangzott a komáromi március 15-i ünnepségen Gáspár Tibor tanár úrtól, aki nem mellesleg a gimnáziumi kisszínpad vezetőjeként is nem keveset tett itt a magyarság épüléséért. Bugár Béla Füleken így fogalmazott: „Tíz év alatt, két népszámlálás során több mint 40 ezer magyar tűnt el Szlovákiában. Lemondunk, asszimilálódunk, pedig nem kellene.” Nem bizony. De azért örültem volna, ha arról is olvashatok, az MKP elnöke vajon tudja-e, és a tanár úr is, hogy a több mint 40 ezer honi magyarból hány hagyta el az országot, s telepedett le végleg Magyarországtól kezdve Ausztrálián át Amerikáig. Tehát az annyit emlegetett asszimiláció, valamint a kivándorlás arányáról. A katasztrofális méreteket öltő gyermekfogyásról nem beszélve. Igaz, ez utóbbi folyamatok ellen nem lehet sem látványosan kardot rántani, sem más módon látványosan harcolni. Arra persze vigyáznunk kell, hogy a Duna Menti Tavaszaink ki ne múljanak.