Magyarok vagyunk!

A jó szerencsém nemrégiben Strasbourgba vetett. Az Új Szó szerkesztőségének oszlop nélküli tagjaként az a megtiszteltetés ért, hogy kétbusznyi szlovákiai magyar pedagógussal és felvidéki magyarlakta települések önkormányzati vezetőivel egyetemben meghívást kaptam Elzász fővárosába, és ellátogathattam az Európai Parlamentbe. Előzőleg felvérteztem magam ismeretekkel a városról, hogy eljátszhassam a nagy utazót és a tájékozott polgárt, akit, bárhol jár, különösebb meglepetés nem érhet, kellő visszafogottsággal viseltet a még oly lenyűgöző látványosságokkal és egy mi tagadás, magamfajta csallóközi számára valóban rengeteg újdonsággal szemben is. Elárulom, önmagamnak is tetszelegve élveztem, hogy a látogatás két napja során minduntalan möszjőnek szólítottak a bugyuta turistaboltok eladói és kávéházak pincérei.

Nos, ami a meglepetéseket illeti, természetesen értek bőven. A legnagyobbra azonban valóban nem számítottam. A vörös, vogézeki homokkőből épült, egyébként a Kheopsz-piramissal méterre azonos magasságú katedrális felé – na ugye, megmondtam, hogy alaposan felkészültem Strasbourgból – sétáltam éppen a turistacsoportok áradatában, és beszélgettem az előző éjszakai utazástól elgyötört társaimmal, a szembejövő tömegből hirtelen kivált egy középkorú hölgy, és széles mosollyal az arcán odalépett hozzánk. „Mi is magyarok vagyunk, fideszesek” – közölte földöntúli boldogsággal, és várta a hatást. Ki-ki vérmérséklete szerint reagált, én, mint akinek lábára léptek, egy főbiccentés kíséretében zavartan mosolyogva baktattam tovább. Elgondolkodtam, vajon miért érezte szükségét annak, hogy orrunkra kösse, melyik magyarországi nagy párt szimpatizánsai közé tartozik. Mintha az, hogy magyarral találkozik az ember messzi idegenben, nem volna önmagában is örömteli. Bevallom, nem tudtam szívbéli örömmel üdvözölni az illetőt, éppen a többletinformáció miatt, melyet kéretlen rendelkezésemre bocsátott. Volt a kijelentésében valami csendőrpertus stich, ugyanis egyben azt is jelezte, hogy csak addig barátságos velem, míg nem derül ki, belőlem a Fidesz politikája enyhén szólva nem vált ki őszinte csodálatot és áhítatot. Van valami mélyen elszomorító abban, hogy egyesek önként és örömmel aggatnak magukra jelzőket, és identitásukat egy politikai párthoz kötik. Jó, jó, tudom, ezért a betegesen megosztott magyarországi politikai közeg is felelős, de miért hódolunk be az önző és nyerészkedő politikusi akaratnak és kalmárszellemnek, miért nem lehetünk egyszerűen csak magyarok?