Magyarok mindenütt

Brüsszeli szállodánk halljában reggelizünk. Az egyik pincér megkérdezi a szobaszámunkat. Mivel a franciát nem beszéljük, angolul válaszolunk. Kisvártatva érkezik csoportunk egyik tagja, ragyogó arccal mondja, hogy a büfépultnál a lány beszél magyarul. Nyilván Brüsszelben egy magyar pultoslány nem annyira meglepő számomra, mint amennyire egy szegedi egyházi fiúiskolának a diákjai lepődtek meg kurta tanári pályám idején, egy tátrai síkiránduláson, amikor a pultoslány, akinek másodlagos nemi jellegéről a rendelést megelőzően fennhangon, az irodalmi nyelv határait feszegetve elismerően nyilatkoztak, magyarul szólt vissza. A kamaszröhögés nyomban elhalt, és a nagylegények mindjárt kisebbek lettek...

Az, hogy Horvátországban vagy Szlovéniában találkozhatunk magyarokkal, nem annyira meglepő. Mégiscsak a közös birodalmi múlt, meg minden. De szóltak már vissza folyékony magyarsággal egy velencei maskaraboltban és római képeslapárusnál is. Láttam a magyar szó hallatán felragyogni spanyol idegenvezetői arcot Gibraltárra menet, kiderült, hogy a felesége győri, így, ha nem is folyékonyan, de úgy tudott magyarul, hogy a pozsonyi szlovákok megirigyelhetnék.

Magyarul olyan helyeken is beszélnek, ahol azt a legkevésbé várnánk. Marokkóban járva betértünk egy étterembe. Friss házasként úgy ítéltem meg, a pincér az illendőnél nagyobb figyelmet szentel lenge nyári ruhát viselő feleségemnek. „Ha még egyszer rád néz, megverem egy széklábbal” – mondtam. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor az ételhez széles mosollyal kívánt jó étvágyat. Kiderült, hogy a pincér korábban Budapesten volt kebabárus, s bár repatriált Marokkóba, a magyar fővárost a szívébe zárta.

Így e sorok írója senkit nem szeretne arra buzdítani, hogy ne tanuljon idegen nyelveket, de ha olyan helyre keveredünk, ahol nem beszéljük a helyi nyelvet, akkor sem kell kétségbe esnünk. Biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb belebotlunk egy hazánkfiába, vagy ha nem, akkor legalább valaki olyanba, akinek legalább a nagymamája magyar volt.