Magyarok, japán igában

Szervezett érdekvédelem nélkül sokkal nagyobb veszélyben van egy gyári alkalmazott, mint a közpénzből eltartott hivatalnok vagy a zsaruk. Az utóbbiaknál tehát sokkal kevésbé róható fel egy gyári alkalmazottnak, hogy szakszervezetet alapít. Vagy csatlakozik a már létező szakszervezeti struktúrához. Tulajdonképpen ezért nem vehetik zokon a japánok, hogy az esztergomi Suzukinál is kibontakozóban van a szervezett érdekvédelem. Csacsiság, sőt szemtelenség is volt tőlük utcára tessékelni a minap a soros szakszervezeti gyűlést, és a tagok listáját követelni. Még akkor is, ha némiképpen érthető a viselkedésük. Őket ugyanis egyértelműen az olcsó munkaerő csábította anno Magyarországra, nem pedig a marhapörkölt, a fütyülős barackpálinka vagy Anettka meztelen egója... Továbbá köztudott e szerfölött tehetséges népről, hogy nagy adag fanatizmussal is meg vannak áldva – vagy verve. A hírek szerint elmebetegeket megszégyenítő fanatizmussal viszonyulnak munkaadójukhoz s a napi munkához is, olyannyira, hogy állítólag önként, dalolva, sőt akár ingyen is dolgoznak. Már-már kielégülnek a munkában! Most már csak az nem egészen érthető, hogy egyébként meg miért olyan magas náluk az öngyilkossági arány!? Mindegy, maradjunk Esztergomban, a Suzukinál. Nagyon buták lettek volna a japánok, ha a munkamorál tekintetében olyan elvárásokkal érkeznek meg „Mária országába”, mint amit odahaza megszoktak. Tudniuk kellett, hogy az államszocializmusban tenyészett munkavállalók olyan messze vannak a fanatikus munkaimádattól, mint Hokaido szigete a Margit-szigettől. Ez viszont épp azért nem zavarhatta őket, mert az is világos volt, hogy megközelítőleg sem kerül nekik annyiba egy-egy magyar betanított munkás, mint mégoly elhivatott japán kollégáik bármelyike. Ráadásul eleinte a magyar munkavállaló is úgy özönlött az esztergomi gyárba, akár valaha a keletnémet meg a cseh turisták a magyar tengerhez. Több mint egy évtized múltán azonban úgy tetszik, olyannyira kikupálódott (elkanászkodott?) a magyar munkás, hogy mára 900-an járnak Párkány környékéről a Suzukiba. Talán mert ők még mindig hajlandók (voltak?) annyi pénzért dolgozni odaát, amennyiért az „anyaországi” magyar honpolgároknak immár le sem akaródzik hajolni? Ide jutottunk volna...? Nem csoda, hogy szakszervezeti mozgolódás támadt az önmagukat kiszipolyozottnak tartó Suzuki-melósok körében. Azzal, hogy idővel, az európai munkavállalói szokásjoggal összhangban, többek között, kollektív szerződésben rögzíttessék a munkaadójuk és a köztük lévő (v)iszonyt. Valamikori császárunk, Ferenc Jóska bácsi után szabadon elmondható tehát, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg lehetnék elégedve... Ha a szóban forgó szakszervezeti gyűlésen nem lett volna ott – lám, egy újkori Che Guevara – a szlovák szakszervezeti guru, Ivan Saktor. Robert Fico újdonsült kortese! A gazdát, Ficót egyébként a minap titulálták a legnagyobb szlovákiai drogdílernek egy internetes portálon. Mert süket kommunista dumájával évek óta ő kábítja Szlovákiában a legtöbb embert... Csak nehogy jobban megijedjenek ettől a japánok, mint kellene. Mert akkor meg sem állnak Mongóliáig. Ahol talán nincs is szakszervezetek...