Magyar–magyar táncok

Talán csak a politika iránt teljesen immúnis ember nem érzékeli, hogy különösen az emlékezetes december 5-i magyarországi népszavazás óta a határon túli magyarok közül is tömegek siettetnék az időt, lenne már 2006, odaát a parlamenti választások napja: Gyurcsány Ferenccel együtt húzna a francba a balliberális kormány, s jönne a mostani ellenzék, a fiatal demokratákból, keresztényekből, konzervatívokból, kisgazdákból s nem tudom, még kiféle ejtőernyősökből egy akolba terelt jobboldal képviselői, természetesen Orbán Viktorral, a nemzet megváltójával. Merthogy akkor a Kánaán érkezne el velük. Számunkra is, akik, csak úgy mellesleg írom le, hét évtizeden át meg tudtunk állni a saját lábunkon, emberként és magyarként, bármilyen nehéz idők jártak. Szóval Orbánéknak szurkolnak tájainkon is tömegek. Nincs ebben semmi kivetnivaló, hisz, ahogy Hofi idézte nagy költőnket, az embert vágyai vezérlik, mégpedig általában saját egyéni, családi, közösségi tapasztalatai vagy urambocsá! érdekei mentén. Ám ahogy a mi honi magyar politikusaink, jelesül az MKP vezérkara viselkedik a jelenlegi magyar kormánnyal szemben, főként a már említett, kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményének ürügyén, amilyen szavakat használ, ahogy zsarolja és feltételeket szab Gyurcsányéknak, szakítana velük, de azért mégse, az mindenről szól, csak nem a vajdaságiak, erdélyiek, kárpátaljaiak iránti szolidaritásról. Bugár Bélával ellentétben azt gondolom, még ha hebehurgya kezdeményezés végkifejleteként is, de Magyarországon 2004. december 5-én demokrácia történt. Aki ezt nem hajlandó elismerni, az vagy megkérdőjelezi a szabad választások és a népszavazás intézményének létjogosultságát, vagy abban a hiszemben él, hogy az embereket egyénenként és kollektíve, mint népet, meg lehet vezetni. Pláne egy politikailag megosztott országban, ráadásul egy újdonsült miniszterelnöknek, ugyan. Ennek nyomán akár arra is következtethetnénk, a demagógia határát súrolva, hogy Gyurcsány Ferenc mozgósította a gazdákat traktoros tüntetésre. Netán valaki más? Magyarán nem önszántukból vonultak Budapestre? Egy szó, mint száz, az MKP eredendően politikai ellenszenvén kívül a koronára váltható forintok húzódnak meg a háttérben, melyek mindenek ellenére továbbra is folyamatosan érkeznek ide (is) különböző alapokon, alapítványokon keresztül, pályázatok útján – műemlékek, templomok felújítására, könyvkiadásra, színházi és más kulturális produkciók megvalósításának elősegítésére, iskolákba is milliók. Lehet, hogy még több pénzt szeretnének egyesek – onnan? Vagy a támogatási rendszerben várhatóan bekövetkező változások miatt ez a pánikbetegségre emlékeztető viselkedés, mely az MKP háza táján tapasztalható? Bár előfordulhat, e tünet kiváltó oka nem a magyar kormány magatartásában keresendő igazából, hanem abban, hogy – itthon! – a tavalyi sikertelen kísérlet után vajon a Koalíciós Tanácsban sikerül-e ötről hatra jutni a kisebbségi kultúrák finanszírozásának ügyében. Mikloš pénzügyminiszter nemtetszésének adott hangot a Csáky miniszterelnök-helyettes által minap előterjesztett újabb törvénytervezet kapcsán. De enélkül is jól jellemzi a helyzetet az a karikatúra, mely e lap március 9-i számában jelent meg. Csáky Pál, mutatva a tervezetet, azt kérdi: „Kollégák, merre vagytok?” Minthogy mifelénk még mindig csak harc árán érhető el eredmény, normális módon ritkán, így elsősorban ezt a harcot kellene megvívni, itt. Gyerekes durcáskodás helyett.