Magyar duett

Na most akkor autonómia, kulturális-oktatási, esetleg majdan valamikor területi is, vagy kettős állampolgárság? Netán ez is, az is, mindent vagy mindent alapon? Még az sem volna baj, ha a december 5-i magyarországi népszavazáson az igen voksok győzelmének eredményeként végül csupán szimbolikus magyar állampolgárság jönne össze? Noha szimbólumokkal, bokrétás szónoklatokkal tele a spájzunk? Ennél azért több kellene, elsősorban az Európai Unió határain egyelőre kívül rekedt magyaroknak, hiszen Erdély felől továbbra is hírt hoz a szél..., a Vajdaság és Kárpátalja felől úgyszintén, segítségért könyörgő hangokat, ami érthető. Csak ennek a kettős állampolgárságnak az ügye is ne válna a választók kegyeiért folytatott magyarországi pártpolitikai csatározás újabb ütközőpontjává. Főként nem úgy, hogy a megoldás útján jószerével még az első lépésekig sem jutottak el, illetve nem gondolták át őket. Persze, morál és politika, kölcsönös tisztelet és jó szándék, képletesen szólva, legfeljebb utópisztikus konferenciákon vagy kamerák előtt fogja karon egymást és halad együtt, különben csupán véletlenül, lett légyen bár terítéken a nemzet egészének jövője. Mely, most a kettős állampolgárság okán, ismét kiváló alkalmat kínál az annak idején karakteresen induló, a realitások talaján politizáló, ám később mélynemzetibe forduló, számos magyarországi parlamenti párt felbomlasztójává, majd olvasztótégelyévé váló Fidesznek, hogy újra megvezesse az egy lépéssel mindig mögötte járó MSZP-t és SZDSZ-t, egyszersmind a balliberális kormánykoalíciót. Sőt kétségtelenül kitűnő, érzelmekre ható, ám kirekesztő elemeket sem mellőző retorikájával meg is bélyegezte őket. Úgy kell nekik. A Fidesz kitalált valamit tizenöt millió magyar lélek nevében vagy an bloc áldatlan sorsára hivatkozva, majd a „fogjuk meg és vigyétek”-féle politikájával mindkét pártot behúzta a csőbe, legalábbis eddig. Azok meg csak kapkodtak a levegő után, miközben tömegek is zúdították már rájuk a hazaáruló, idegenszívű meg a többi jelzőt. Nekünk, nemzeti kisebbségeknek viszont nem hiányzik a perpatvar, ahogy bizonyára Magyarországon belül sem. Nálunk is, a Vajdaságban, Kárpátalján is, de főként Erdélyben megosztotta a magyarságot, maga a Fidesz pedig, ahogy a vajdasági Magyar Szó írta a minap, a magyar pártharcokat átvitte az ország határain túlra. Ezzel együtt persze mindenkinek szíve joga belebújni abba az árvalányhajas uniformisba, melyet Orbán Viktor szabómester hazai, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi vagy éppen a Kárpát-medence említett tájairól már régen áttelepült és magyar állampolgárságot nyert önkéntes és fizetett tanácsadóival közösen varr Budapesten, illetve olyan ruhát ölteni, amilyet akar. Amúgy természetesen nem a ruha teszi az embert. A magyar embert sem. Az neveltetés, gondolkozás, anyanyelv, kultúra és vállalás kérdése, mint tudjuk. E tekintetben számomra mindenesetre nem kritérium, hogy december 5-én hányan mennek el szavazni, meg hogy ki szavaz igennel, ki nemmel. Az eredményre azonban kíváncsi vagyok, ha már kitalálták ezt a referendumot. Végre kiderülhet, hogy a határon belüli magyarok hogyan néznek a határon kívüli magyarokra, akiket még manapság is sokan lecseheznek, lerománoznak, lejugóznak, leukránoznak – ott. De addig még lezajlik egy kampány, az előjelekből ítélve nem akármilyen. Pedig e sorok írója, aki határon túli magyarként mindennemű külső biztatás nélkül a gyerekeivel együtt a szülőföldjén maradt és próbált, próbál boldogulni, egy nyugodt és gazdag Magyarországban érdekelt, nem olyanban, melynek pénzben megtestesülő erejét több oldalról szívják szünet nélkül, amikor ő maga is segítségre szorul. Bár meglehet, a kettős állampolgárság valóban nem kerül semmibe, ha egyáltalán lesz belőle valami. Ha nem, még mindig ott az autonómia, amelyen tovább lehet „lovagolni”.