Lyukas cipővel jutottunk be az exkluzív klubba

Egyszóval híresek lettünk. A Világbank a befektetői környezetet leginkább javító országnak ítélte Szlovákiát, pedig 145 országban körülnézett. ĺgy aztán felkerültünk a befektetői paradicsomnak számító államok húszas listájára. A társaság felettébb exkluzív, bár talán annak sem kell szégyellnie magát, aki nem tudja felsorolni az utánunk következő Botswana reformkoncepciójának fő pontjait. A listán ezenkívül csupa szuperországokot látunk magunk körül, még utóbb az is megtörténhet, hogy egyszer majd úgy élünk, mint azokon a tájakon. Nekünk még a jegyzékből hiányzó Ausztria életszínvonala is megtenné, de a hírek szerint néhány hónapja arrafelé is elkezdtek reformálni. Az új tagországok nagy igyekezete már szemet szúrt a franciáknak, az ottani pénzügyminiszter az uniós támogatási programok megvonását helyezte kilátásba a szerinte mifelénk túlságosan alacsony vállalati adók miatt. Ebből azonban a ránk – cégeik kivándorlása miatt – szintén eléggé görbén néző németek sem kérnek, így egyelőre nem kell tartanunk a támogatások lefaragásától. Egyébként is, ők csak hallgassanak, nekünk sokkal kevesebbet adnak, mint annak idején az unióba be-lépő írek, portugálok vagy görögök kaptak. Ivan Mikloš meg is üzente nekik, hogy inkább a saját házuk táján söpörjenek, és vegyenek példát rólunk. Ebben igaza van, ha az Európai Unió országai nem végeznek el egy sor komoly átalakítást, nem tudják tartani a lépést nagy versenytársaikkal. Németország és Olaszország neki is veselkedett, csak éppen Václav Klausnak is igaza van, aki ugyebár kijelentette, hogy földrengésszerű reformokat csak az olyan kevésbé fejlett társadalmi ellenállású országokban lehet végigvinni, mint Szlovákia. A világbanki dicséret szép dolog, de azért nem szabad meglepődnünk azon, ha az érintettek, a hazai vállalkozók kicsit másképp vélekednek az itteni helyzetről. Ezt egyébként a világbanki anyagból is kiolvashatjuk. Mert ugyan Ľudovít Kaník ténykedésének köszönhetően a környező országok közül nálunk kell a legkevesebbet lacafacázni az elbocsátásra ítélt munkatársakkal, a jogérvényesítés lehetősége még mindig sokkal rosszabb, mint Csehországban vagy Magyarországon. Egyszóval még mindig jócskán benne járunk az átmeneti időszak mocsarában, egyetlen örömünk, hogy azért talán kifelé haladunk belőle, nem pedig süllyedünk. A statisztikai hivatal által uniós metodikával készülő bizalmi indexek is lassú javulást mutatnak. A gazdaságban az ipar és az építőipar egyre optimistább, ellentétben a kiskereskedelemmel, amelynek képviselői nem jósolnak maguknak különösebben nagy fellendülést. A lakosság fogyasztói hangulata továbbra is a pesszimista sávban mozog, de azért folyamatosan javul, és ez is valami.

A héten újabb nyugdíjpénztárak kezdték hadjáratukat, amely novemberre minden idők legmasszívabb hazai reklámkampányává teljesedik ki, és legalább tízezer ügynök vár arra, hogy otthon elbeszélgessen velünk a magán-nyugdíjbiztosítók előnyeiről. Közben pedig a szociális ügyi minisztérium a parlamentben már módosíttatja a még be nem vezetett rendszert. A változásoknak megvan a maguk értelme, csak azt nem értjük, hogy annak idején miért nem gondoltak rájuk. ĺgy például jó lenne tudni, ki lehetett az a vállalkozásellenes hivatalnok, aki miatt családtámogatásként az eredeti változatban csak az alkalmazottak csökkenthették gyermekenként félszázalékkal a kötelező nyugdíj-biztosítási díjat. Meg azt is, hogy ez miért nem szúrt szemet a sok parlamenti képviselőnek és asszisztenseiknek. Persze jobb későn, mint soha. ĺgy szurkolunk, hogy a mostani javaslatok se csússzanak el a továbbra is hiányzó kormánykoalíciós többség miatt.