London továbbra sem vezeti be az eurót

Az utóbbi évtizedek legnagyobb politikai és gazdasági súlyú bejelentését teszi ma délután a londoni alsóházban Gordon Brown pénzügyminiszter, aki azt ismerteti a képviselőkkel, hogy a kormány hogyan döntött az euró nagy-britanniai bevezetésével kapcsolatban. Teljesen egyértelmű előzetes értesülések szerint a már meghozott döntés lényege, hogy „igen, de nem most”.

Brown természetesen semmi érdemit nem árult el a bejelentés tartalmáról, csak megerősítette a régóta ismételgetett hivatalos álláspontot, miszerint az euró ügyében a brit nemzetgazdasági érdekeknek megfelelő döntés született. Hozzátette: „elvben” pártolja Nagy-Britannia belépését a valutaunióba, a gyakorlatban azonban „teljesen biztosra kell menni” abban a kérdésben, hogy a gazdasági feltételek megfelelőek-e ehhez. A pénzügyminiszter szerint nem szabad megismételni azokat a hibákat, amelyeket a fontnak a korábbi átváltási mechanizmusba (ERM) történt 13 évvel ezelőtti bevezetése előtt elkövettek.

A font rövid ERM-tagsága 1992 szeptemberében katasztrófával végződött, akkori elemzések szerint azért, mert a valutát a brit gazdaság teljesítőképességéhez képest túl magas árfolyamon vitték be a kötött árfolyamrendszerbe. A fontot a megrendítő spekulatív támadások után ki kellett léptetni az ERM-ből, mert a Bank of England tartaléka csak 25 milliárd fontnyi nyíltpiaci beavatkozást tett lehetővé, és ez elégtelennek bizonyult a mesterségesen magas árfolyam védelmére. Ezt a brit sajtó azóta is előszeretettel Soros György magyar–amerikai befektető személyéhez köti, jóllehet Soros csak az egyik volt a sok ezer spekuláns és befektetésialap-kezelő közül, akik annak idején a font összeomlására játszottak, naponta sok százmilliárd dollár kockáztatásával, és sikerrel. A brit sajtó azonban azóta is úgy emlegeti Sorost, mint aki „megtörte a Bank of Englandet”.

Nagy-Britannia a legnagyobb európai uniós gazdaság, amely önszántából maradt ki a jelenleg 12 tagú valutaunió alapító országai közül. A brit Munkáspárt, miután 1997-ben kiütötte a 18 évig országló, és az euró meghonosítását mereven elvető konzervatívokat a hatalomból, némi habozás után maga is meglehetősen bizonytalan programot hirdetett az euró kérdésében. Eszerint a Labour-kormány „elvben” elfogadja a valutauniós csatlakozás gondolatát, de csak ha teljesül öt alapfeltétel. Ezek: eléggé összhangban van-e a brit és az euroövezeti gazdasági ciklus ahhoz, hogy Nagy-Britannia hosszú távon együtt tudjon élni a valutauniós jegybanki kamatszinttel, problémák esetén van-e elég válaszadási rugalmasság az euroövezeten belül, a csatlakozás fellendíti-e a beruházásokat Nagy-Britanniában, jót tenne-e a belépés a londoni Citynek mint Európa pénzügyi központjának, és használna-e a brit eurotagság a növekedés és a foglalkoztatás stabilitásának.

Ez utóbbi feltételcsoportban látványos a különbség a brit gazdaság javára. A 2003-2004-es pénzügyi év költségvetésébe a brit kormány egyebek mellett 2,5-3,0 százalékos gazdasági növekedést, valamint 4 százalék alatti munkanélküliséget állított be; a növekedési előrejelzés csaknem a háromszorosa, a munkanélküliségi jóslat a fele a jelenlegi valutauniós átlagnak. A vizsgált területek közül ezért a pénzügypolitikában sincs meg az összhang.

Mindezek alapján előzetes brit vélemények szerint nem kétséges, hogy Brown azt jelenti be: a kormány nem veti el Nagy-Britannia euroövezeti csatlakozását, csak még nem látja elérkezettnek ehhez az időt. Nagy kérdés azonban, hogy a pénzügyminiszter, aki általános vélekedés szerint folyamatosan birkózik az erősen europárti Tony Blair kormányfővel, hajlandó lesz-e nyitva hagyni azt a lehetőséget, hogy legalább az eurocsatlakozásról megígért népszavazást még a jelenlegi – legkésőbb 2006-ig tartó – parlamenti ciklusban kiírják. Blair állítólag ezt követeli annak fejében, hogy beleegyezett a belépés késleltetésébe, de Brown ezért sem lelkesedik.