Leoncio és Isaurák

Ez addig formalitás volt, a múltban az aktuális góré bejelentette, a rangidős beosztott átveszi a távozó részlegvezető helyét, majd megállapította, hogy minden rendben van, s még mielőtt kiderülhetett volna, még sincs minden rendben, jó egészséget és sok sikert kívánva távozott. Ezúttal azonban olyan történt, amivel senki sem számolt. Nem a rangidőst nevezte ki vezetőnek, nem is a tapasztaltak közül választott, hanem a legfiatalabb, a gyakornokként néhány hete ott dolgozó egyetemista mellett döntött. Adminisztrációs hibára fogta. Mikor orvosolni akarta azt, a durva elírás gondolkodóba ejtette: miért ne lehetne teret adni a jövő reménységének? Szerinte egy kezdő akkor tanulja meg a szakmát, akkor lát bele igazán, ha főnöki feladatokat végez. Szakítva tehát a hagyományokkal, kinevezte őt, s azt ígérte, ha kell, három hónap után új döntést hoz. A dörzsölt beosztottak persze tudták jól, a nagyfőnök miért zöldcsütörtökre időzítette a bejelentést. A négynapos ünnep alatt a düh elszáll, húsvét után folytatódhat minden a régi kerékvágásban. Csakhogy minden megváltozott. Az új vezető, az addig tisztelettudó fiatalember száznyolcvan fokos fordulatot vett. A részleg kígyót melengetett a keblén. Semmihez sem ért, de előszeretettel játssza a mindent tudó főnököt. Kötözködik, élvezi, ha megalázhatja a beosztottjait, ha úgy tartja kedve, a legősibb foglalkozás művelőjének nevezi a nagymamája korú hölgyeket, ondónak az urakat. A csapatból néhányan ott is hagyták már a munkahelyet. Olyan is, aki több mint harminc évet húzott le, s az egyetlen volt, aki mindenhez értett. A fickó az ötvenes éveiben járó szaktekintélynek búcsúzóul azt tanácsolta, menjen nyugdíjba és élvezze az életet, úgy sincs sok már hátra neki. A nyugodt munkahely pokollá változott, megszűntek a baráti kapcsolatok, mindenki feszült, ideges, ami nyilván a teljesítményen is nyomot hagy. A fizetés mellé járó szép prémium is a múlté már, az új vezető szinte a teljes összeget visszaküldi a közösbe, mondván, az emberei nem érdemlik meg a pluszpénzt. Ott meg bizonyára örülnek ennek. A nagyfőnök a tavalyi találkozó óta köddé vált, a dolgozók amúgy sem mernének neki panaszkodni, mert ők húznák a rövidebbet. Mint kiderült, a modernkori Leoncio befolyásos családból származik. Így hát az Isaurák tűrnek és nyelnek. És robotolnak, már amennyire lehet ilyen körülmények között.