Lenni vagy nem enni!

Sokáig mást se szajkóztunk, mint hogy a kövérség népbetegség. És ezt ránk, magyarokra kellett érteni. S arra akartuk serkenteni magunkat, hogy le kellene szoknunk a jó magyaros ételekről, az erősen fűszeresekről, a disznózsírban tocsogókról, a finom szaftosakról. Fekete listára került a csülkös bableves, a sült oldalas, a töltött káposzta, a bográcsgulyás, a disznópörkölt. Elrettentő képeivel egy reklámfilm is megpróbált bennünket átnevelni: túlsúlyos emberkéket mutogattak a strandról azzal, hogy ők nem esznek müzlit. Aztán vékonyka, guszta emberkéket, rátartin állítva róluk, hogy ők bizony müzlit esznek. No, de tudják, mi volt ebben a pláne! Hogy a túlsúlyosak csúnyák és idősek, legalábbis középkorúak voltak mind. A karcsúk pedig kivétel nélkül fiatal leányzók és ficsúrkák. Ment is bennem a pumpa, akárhányszor őket mutatták bugyiszélre hajtható szárnyas betét helyett, de mert finom akartam lenni, nem mondtam soha, hogy kapjátok be... a müzliteket, csak gondoltam. Akárcsak az arckrémről, amely ellensége a megereszkedett bőrnek, s amelynek használatával hetek alatt látható az eredmény: regenerálódik és kisimul a bőr, s olyan bársonyos lesz, mint az egyszeri használatos vattagatyesszal kényeztetett, klasszikus gumigatyát sose látott bébipopsi. Erről egy retusált arcú dáma próbál meggyőzni menopauzán innen és túl lévő ránctulajdonosokat. Mondom is ilyenkor, azám, mutassatok ki eredményt nem szobatiszta üknagyimon, mert az aztán csodakrém lesz a javából!

De vissza a kövérséghez! Kiderült, hogy nem csupán magyar betegség. Sújtja Amerikát is. Be is lendült a kampány: egyszeriben hadat üzentek a gyorsétkezdéknek azzal, hogy a fiatalokat megpróbálják leszoktatni rossz táplálkozási szokásaikról. Az új amerikai konyha „anyja” „ehető iskola” elnevezésű tervével új kapcsolatot kíván kialakítani a gyerekek és a táplálék között. Ami szerinte azzal érhető el, ha konyhakerteket telepítenek az iskolákban, s a gyerekek maguk termesztenek zöldséget és gyümölcsöt. Lám csak, hol kullog mögöttünk Amerika?! Nekünk már a hatvanas években volt iskolai konyhakertünk. Utáltuk is kellőképpen, mivelhogy a legtöbb biológiagyakorlat-órán azt tanultuk, hogyan kell a gyomot mechanikus úton megsemmisíteni. De egye fene! Terheljük meg még jobban a nebulókat, termesztessünk velük zöldséget az iskolakertekben, manipuláljuk az étvágyukat a kedvünkre és a zsebünkre. De azt is mondjuk el nekik, hogy a mai génkezelt uborka már azt se tudja, mi fán terem. Természetrajzórán kell vele megismertetni, milyenre nőjön. Mai világukban, amikor a csirkék éjjel nem tudnak aludni saját fényüktől, oly mértékben foszforeszkál a csont-juk, nem olyan egyszerű ám kigyógyulni a népbetegségből, vagyis leadni a súlyunkból egészséges táplálkozással. Esetleg úgy sikerülhetne, ha elhatároznánk, hogy holnaptól nem leszünk többé evésfüggők.