Lehet még mélyebbre?

Ismerősöm azzal tartja magát kondiban, hogy naponta többször is gyalog jár meg tizenkét emeletet. Amióta beköltözött a bérházba, annak pedig már jó húsz éve, még nem lépett be a liftbe. Természetesen nem azért, hogy fizikailag karban tartsa magát. Klausztrofóbiás. Sokáig nem tudtam, mi az, hogy valaki klausztrofóbiás, vagyis hogy mi is az ideges félelem a zárt helyen való tartózkodástól. Mígnem megnéztem A méhek királya című olasz tévéfilmet. Ebben van egy nagyon misztikus jelenet. A gyönyörű hercegnő magához csábítja a három királyok legkanosabbját, testi élvezetekben részesíti, aztán valamilyen bódítószerrel elbódítja. S mire a férfi felébred, már moccanni se bír, a hercegnő emberei – mint a múmiát – tetőtől talpig vastag rétegben betekerték valamilyen boszorkányos szerrel átitatott, speciálisan kezelt gézzel, amely száradva összehúzódik, és iszonyatos szorítással tapad a testre. A nőnek ugyanis az a „szórakozása”, hogy a kegyeiben részesít minden ereje teljében lévő férfiembert, aki a házába téved. Azért, hogy a párnabulit követően gyönyöráldozatként ajánlhassa fel az ő Istenének. A rítus részben ilyen gézbe göngyölésből áll, részben abból, hogy a mozdulatlan testet egy nehéz betonlappal lefedett, mély verembe helyezik el, élve. Mivel betegesen beleélős típus vagyok, már attól kivert a veríték, hogy ilyen testhez tapadó, szorító gézbe göngyölnek, s mozdulni se tudok (nem bírom nézni azokat a filmeket, amelyekben kissé agyament pácienseket lekötöznek az ágyhoz – abba az érzésbe bele lehet bolondulni). Na, aztán a rítus folytatásán, azon, amikor szegény áldozatot elhelyezték a veremben, a még szuszogó seregnyi sorstársa mellé, teljesen kiakadtam, mert lelkileg átéreztem azt a kínt, amelyet egy ilyen helyzetben átélhet az ember. Azt hittem, akkor valamit megéreztem abból, mi a klausztrofóbia. Ám akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd beülök Tarantino Kill Bill 2 című őrületére. Van benne egy epizód, amelyben a Menyasszonyt valaki beletuszkolja egy koporsóba, alaposan leszögezi, és jó mélyen beássa egy gödörbe, vagyis élve eltemeti, s ő majd kiszabadul. Na, ennek a szabadulásnak a hosszú percei, abban a rettentő sötét moziban... Tarantino mester érti a dolgát, tudja, hogyan kell fóbiát teremteni. Olyan fény- és hanghatásokkal dolgozott, hogy úgy éreztem, engem nyom a föld, az én tüdőmből fogy a levegő. Napokig azzal nyugtattam magamat, hogy ez csak film, a beteges képzelet szüleménye. Hosszú időbe telt, amíg valamelyest sikerült megszabadulnom ettől az iszonyatos látvány-élménytől. És tessék, itt van! Az üzleti szellem határtalan. Temetési élménytúrát kínál 75 euróért egy vállalkozó: ezért az összegért bárki élve eltemettetheti magát egy koporsóban másfél méter mélyre. Azt hiszem, az emberi méltóság, az élet (nem)tisztelete ennél mélyebbre már nem süllyedhet!