Lehet, amit nem lehet

Néhány napja nem operálhat egy pozsonyi kórház elismert ortopéd szakorvosa, mert az intézet vezetése szerint nem tartotta be a műtétek sorrendjét. Szerintük előnyben részesítette azokat, akik szponzori ajándékot adtak a kórháznak. A gyűrűző botránynak a beteg látja kárát. Bár senki sem pótolhatatlan, nem vitatható, hogy a legrutinosabb sebészt állították félre. Az osztályvezető főorvos tagad, állítja: a kórháznak pénzt ajándékozó betegek a biztosító által megszabott létszámon kívül kerültek kés alá és kaptak műforgókat. Nem elhanyagolható szempont, hogy a szponzorálási gyakorlat több mint két éve tart, valamint az sem, a műtéti tervek jóváhagyása nem a főorvos, hanem a kórház igazgatóhelyettesének a hatásköre. Aki ugyancsak két éve, magyarázat nélkül és tetszés szerint módosítja a sorrendet. Nem érti tehát a személye elleni hadjáratot azért sem, mert nem saját zsebre dolgozott, az adományozás nem titokban történt, hanem szerződés alapján, sőt mi több: ő volt az, aki erről tájékoztatta a minisztériumot, az újonnan alakult felügyeleti hivatalt, de a szaksajtót is. A főorvos viszont nem tagadja, a rászorulóknak általában két évet kell várniuk a forgócserére. Nem a kórházi műtők kis kapacitása, a sebészek lassúsága, hanem a magas költségek, az egészségbiztosítók pénztelensége miatt. Kivételt képeznek azok a betegek, akiknek rossz egészségi állapota megköveteli a gyors beavatkozást, valamint azok is, akik nem a főorvosnak adnak hálapénzt (biztos akadnak ilyenek is), hanem a kórháznak juttatnak több ezer koronát. Mindkét fél jól jár – a kórház és az adományozó is, – miközben nem sérülnek a várakozók jogai sem, hiszen az orvosok akkor végzik el a tervezett műtétet, amikor a biztosító pénzt ad. Ma még nem tudni, hogy a miniszterbarát kórházvezetés miért épp most és mi célból „rántotta le a leplet” a két éve zajló adományozási gyakorlatról, amikor köztudott, hogy máshol sincs ez másképp. Vegyük például a nyugdíjasotthonokba való bekerülést. Azok, akik felélték pénzüket, több évig várnak a bejutásra. Akik viszont képesek pénzzé tenni kis vagyonkájukat – lakás, ház, kert – és hajlandók 30-100 ezer koronát ajándékozni az otthonnak, szinte azonnal elhelyezést nyernek. S ha netán néhány hónapon belül meghalnak, a nyugdíjasotthon vezetése megtartja pénzüket. A kórházat szponzoráló viszont az adomány fejében „cserébe” megkapja az életminőségét javító műforgót, más kiadása nincs többé, ám az otthont támogató havonta éppúgy fizeti az ellátást, mint az, akinek várnia kellett sorára. Ha pedig sok az adományozó, nem biztos, hogy nyugdíjasotthonban élheti le életét. (A műforgóra várót – két éven belül – akkor is megműtik, ha egy fillért sem adott a kórháznak.) Képesek az illetékesek megmagyarázni, mi a különbség a két adományozási módszer között, de azt is, egyik helyen miért engedélyezik azt, amit másutt tiltanak és elítélnek?!