Legyünk válogatósabbak

A rendszerváltás óta meg-megesik, hogy egy-egy magyarországi politikai hullámverésről értesülve felteszem a kérdést: érdemes nekünk, szlovákiai magyaroknak a „hullámverők” gondolatait, törekvéseit kritikátlanul importálnunk? Azóta is naponta ezt kérdezem, hogy Magyarországon a baloldali és liberális értelmiségiek vitázva reagálnak a Simon Wiesenthal Központ (SWK) Utolsó Esély Művelet akciójára. A zsidóüldözők felelősségre vonásában kiváló eredményt elért szervezet vezetője 60 évvel a vészkorszak után még egyszer, az akció elnevezése alapján ítélve utoljára még kísérletet kíván tenni azok kézre kerítésére, bíróság elé állítására, akiknek a háború óta sikerült elkerülniük a felelősségre vonást. Az SWK jelenlegi vezetője szerint még Magyarországon is vannak, akiket érinthet az Utolsó Esély Művelet. A vitázva reagáló értelmiségiek között vannak, akik helyeslik a törekvést, és vannak, akik – arra hivatkozva, hogy a felelősségre vonandók már 80-90 éves aggastyánok – elhibázottnak tartják. Talán a véletlen műve, talán nem, de tény, hogy az SWK utolsó náciatlanítási akciójának meghirdetésével úgyszólván egyszerre, egyik napon arra ébredt Budapest lakossága, hogy a Nagykörutat teleragasztották Szálasit ábrázoló plakátokkal. Ez az eset arra is válasz, hogy a fasizmus minden újabb kori megnyilvánulása ellen küzdőknek mire kell összpontosítaniuk. Semmiképpen az aggastyán nyilasokra. A Szálasi-plakátokat aligha kivénhedt hungaristák ragasztották fel. Nem a rozoga nosztalgiázók jelentenek veszélyt, hanem a rózsás orcájú ak-tívak. Tapasztalatlansága miatt a szlovákiai magyar azon az alapon, hogy valami az anyaországból származik, hajlamos a kínálat válogatás nélküli elfogadására. Ezzel nemegyszer rútul visszaélnek, akik Magyarországon ma is csak a politika szürke zónájában merészelnek szót kérni. Ilyen visszaélés volt például, amikor Dunaszerdahelyen néhány éve egy, a Horthy csendőrség történelme kutatására szakosodott budapesti történész előadásában a kakastollasok helytállását méltatta. Nem törődött azzal, hogy 1944-ben ők vagoníroztak be Auschwitzbe tartó szerelvényekbe néhány ezer dunaszerdahelyi zsidót. Nem akadt szlovákiai magyar, aki a történészt már az előadáson rendre utasította volna. Tapasztalatlanságunk következménye, hogy gyakran olyanok ajánlkoznak nálunk tiszteletüket tenni, akiket Budapesten a jobb érzésű emberek már kinéznek maguk közül. Az is kínos volt, amikor – az egész magyar nyelvterületen talán először – szlovákiai magyar gyűlésen hangzott el, hogy rehabilitálni kellene a háborús bűnösként kivégzett Jaross Andort. Mostanában számos jelenség figyelmeztet bennünket, hogy nem mindenért kell lelkesednünk, ami Budapestről érkezik.