Légszomjas koalíció

Noha tudjuk, hogy politikai elitünk számol a választópolgár memóriájának elkorcsosulásával, javaslom, most, a 2. Dzurinda-kormány megbízatási ideje első negyedének leteltekor helyszűke miatt ne soroljuk fel emlékeztetőül, hogy 12 hónap alatt hányszor pirultunk el a koalíció viselt dolgai láttán. Azt se részletezzük, hogy kormányfőnk miként erőszakolta ki a védelmi miniszter és a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője leváltását. Tény, hogy elpirulunk, mert tavaly, hozzájárulásunkkal (szavazat) lett M. D. az ország miniszterelnöke. „Mindössze” két veszély fenyegeti most Szlovákiát: 1. Infarktusközeli állapotban még három évig hatalmon marad ez a garnitúra; 2. Valamilyen módon távozik ez az adminisztráció, és felkészületlenül, az egységet teljesen nélkülözve baloldali kormány kerül hatalomra. Megismétlődhet, ami az elmúlt öt évben is lépten-nyomon bekövetkezett: az értékek és az érdekek versenyében az utóbbiak kerülnek fölénybe, az előbbiek pedig marginalizálódnak. A kormányzás első évének értékelésekor gyakran elhangzik a kérdés: minek a következménye, hogy az 1998 és 2002 közötti szolid Dzurinda a tavaly őszi választási győzelmet követő egy év alatt politikai ragadozóvá vált. Miért engedheti meg magának? Jelentős szerepet játszik, hogy még a kormányfő vagy az egész kabinet leváltását leginkább szorgalmazó ellenzékiek is tudják, mekkora kockázatot jelentene, ha néhány hónappal 2004. május 1-je előtt kormányválság robbanna ki annak összes velejárójával együtt. A miniszterelnök ezt bekalkulálja számításaiba, és – visszaél a helyzettel. Talán még ennél is nagyobb mértékben növeli Dzurinda mozgásterét, hogy tudja: a baloldalnak vagy sikerül kormányképessé válnia, vagy nem. Az apró és még kisebb baloldali képződmények vezetői valamennyien a Demokratikus Baloldal Pártjából kerültek ki. Mindannyiunk szeme előtt játszódott le Weiss, Ftáčnik, Schmögnerová és mások szalonszocialistává válása, illetve Ľupták minősíthetetlen produkciója. Ezek a – már elnézést a minősítésért – baloldali vezetők kezdettől fogva idegenkedve, féltékenykedve szemlélték a tehetséges Robert Fico működését. A szó szoros értelmében kiutálták őt az SDĽ-ből. Ez a Fico most a lassan már féltucatnyi SDĽ törmelék utódpárt mellett elhúzva eredményesen szervezi a számottevő baloldali erőt jelentő Smert. A Weiss köpönyege alatt politikai törpévé korcsosult álbaloldaliak most már szerepet vállalnának egy szociáldemokrata irányultságú pártban. Lehetőleg minél magasabb tisztségben. Elsősorban az ő szerénytelenségük gátolja a szlovákiai baloldalnak a jobboldali koalíció alternatívájává válását. Ezzel Dzurinda miniszterelnök is tisztában van, és él is a baloldali egység létrejötte késésében rejlő lehetőséggel. Vajon nem árt Szlovákiának, hogy esetleg még három évig egy légszomjban szenvedő koalíció intézi az ügyeit? Elképzelhetetlen, hogy az MKP, a KDH és az ANO vezetőit ez ne érdekelné. A választópolgár egyelőre azt látja, hogy Dzurinda a taktikázásban felülmúlhatatlan. A három koalíciós párt közül mindig be tud szervezni egyet, amely „szájból szájba lélegeztetéssel” enyhíteni tudja a miniszterelnök légszomját. Most éppen a Rusko vezényelte ANO-ra hárul ez a kétes dicsőséget jelentő feladat.