Látszatpártok Oroszországban

Oroszországban rengeteg párt működik, gyakorlatilag feleslegesen. Vlagyimir Putyin és csapata ugyanis semmilyen formában nem függ a pártoktól, a Dumától. Az orosz tévéhíradóban (a Pozsonyban is fogható ORT híradójáról írok) az a képsor, hogy Putyin elnök fogadja Kaszjanovot, a miniszterelnököt vagy Szergej Ivanovot, a hadügyminisztert, netán Igor Ivanovot, a külügyért, és a legsűrűbben: Sojgut, a rendkívüli helyzetek miniszterét és lediktálja nekik a végrehajtandó teendőiket – szóval ezek a képek olyan megszokottak, mint amikor több mint húsz évvel ezelőtt Brezsnyev, a nagypapa kapott szinte naponta valamilyen kitüntetést.

Aztán következik a híradóban a parlament, a Duma, ahol vitatkoznak, meg a szó szoros értelmében verekedni is szoktak, mindennek azonban semmi tétje sincsen. A zsidó származású, ám antiszemita nézeteket valló Vlagyimir Zsirinovszkij vörös fejjel ordítozik valami nacionalista baromságot. Gennagyij Zjuganov, a tradicionális kommunisták vezére kizárja pártjából a Duma elnökét, Gennagyij Szeleznyovot, mert nem tartotta be a pártfegyelmet, azaz nem tisztelte őt vezérként. Jevgenyij Primakov pedig ironikusan mosolyog, és teheti, múltja okán, mert teljes joggal nevezhetjük volt újságírónak (mert Pravda-tudósító volt a Közel-Keleten, egyszersmind KGB-rezidens), volt hírszerző főnöknek (mert ez lett), volt miniszterelnöknek (ilyen funkciót is betöltött) és valóságos akadémikusnak (állítólag az arab irodalom és történelem szakértője) és pártvezérnek (talán ő annak a pártnak a tényleges irányítója, amelyik Putyint támogatja). Grigorij Javlinszkij, a Jabloko vezetője ugyan a legértelmesebb orosz politikus, hallgat, mert csekély támogatottsága okán másra nincs is jogosultsága. Viktor Csernomirgyin volt miniszterelnök, az egyik leggazdagabb orosz ember, a Gazprom korábbi mindenható ura viszont kijevi orosz nagykövetként éppen Ukrajna megvásárlására tesz figyelemreméltó kísérleteket, a Dumát, természetesen, kihagyva az üzletből. A helyzet olyan, mint őfelsége, II. Miklós idején, amikor a cár atyuska kénytelen volt a parlamentet, azaz a Dumát megcsinálni, abban még szociáldemokrata (mensevik és bolsevik) képviselők is voltak, de a kormány neki tartozott felelősséggel, a Duma csak a legalázatosabb tanácsokat adhatta, amelyekre azonban senki nem figyelt oda, se a cár, se a kormány. Persze, Sztálin sem arról volt híres, hogy érdekelte volna a Legfelsőbb Tanács bármely határozata. Ilyen ez az ország... A címere a cárok által hagyományozott kétfejű sas, a himnuszának szövegét és dallamát pedig Sztálin hagyja jóvá. Leningrád – Putyin szülővárosa – visszakapta egyik régi nevét, tehát Szentpétervár lett, viszont azt a kormányzóságot, melynek székvárosa, továbbra is „Leningrádi terület”-nek nevezik.

Persze, nagyon sok változást regisztrálhatunk Oroszországban. Elvben tehát nem lenne akadálya annak, hogy a pártoknak ideológiai háttere legyen. Csakhogy, amiként a „szamizdat” szó jelentésváltozása – magának az ideológiának nincsen hitele. És támogatottsága sincsen, legfeljebb az értelmiség szűk köreiben. Az orosz egyház fejét, aki még a független Észt Köztársaságban született 1929-ben és német neve van (Alekszej Ridiger), II. Alekszijt minden állami rendezvényen láthatjuk, Putyin is szorgalmasan jár templomba, amit feltehetően a KGB tiszteként korábban nem tett, ám a pravoszláv eszmerendszert legfeljebb Alekszandr Szolzsenyicin, az író vallja, ő viszont haragban áll a hivatalos egyházzal. A lenini eszméket már Sztálin sikeresen kiforgatta, utódai pedig egy nyomorult idézetgyűjteménnyé silányították, amelyből mindenre és mindennek az ellenkezőjére lehet citátumot találni. Ez sem működik tehát, s tekintélye sincsen, legfeljebb nosztalgiát tapasztalhatunk iránta a nyugdíjasok gyorsan kihaló korosztályaiban. Sőt: igazi szociáldemokrata vagy liberális koncepciók alig-alig léteztek Oroszországban.

Ideológiamentes ország lenne orosz föld? Ez nem állítható. Az egyetlen működő, érvényes és az országot egységbe tömörítő, Putyin által megértett és használt ideológia – a birodalmi eszme. Putyin szerint a demokrácia akkor valósulhat meg, ha Oroszország korábbi hatalmi helyzete helyreáll, s függetlenül valós gazdasági eredményeitől, valós katonai potenciáljától a világ mint döntő tényezővel számol vele. Hogy ennek a koncepciónak köze lehetne egy tényleges demokratikus rend kialakulásához, felettébb vitatható. Viszont nyugalom- és rendteremtő ereje lehet és Putyin egyelőre nem mutat diktátori hajlamokat. Ezért ha valóságos demokratikus viszonyok nincsenek is Oroszországban, sok demokratikus intézmény létezik és működik. Ezért mutat komoly készséget Putyin és csapata látványos támogatására az Egyesült Államok, illetve személyes elkötelezettséggel az ifjabb Bush meg Tony Blair és Gerhard Schröder. Megértették ezt a helyzetet a finnek és lengyelek, talán a csehek is. A magyar külpolitikában a rendszerváltás után sokáig abból a téves feltételezésből indultak ki (és Orbánék képviselték a leginkább ezt a vonalat), hogy Moszkva ugyanúgy bolsevik, mint volt. Nem értették, hogy Putyin azért ébreszti a cári hagyományokat és keveri össze tudatosan a második világháborús sztálini hagyományokkal, mert a Birodalomban és nem ideológiában gondolkoznak. Az öntörvényű Oroszország érdekli őket és nem a terjeszkedés. A cárok Konstantinápolyra vágyakoztak még az első világháború idején is, merthogy Moszkva lett volna „a harmadik Róma”, amely azonban mégiscsak Isztanbul; Sztálin világuralomra tört a kommunizmus nevében, pedig ha valami távol állt Marx ideáitól, akkor az a világuralom volt. A bezárkózás, az orosz földre koncentrált politika folyamatát, amelyet a Nyugatra való nyitás törvényszerűen követett, még Borisz Jelcin indította el. Az a politikus, aki a hetvenes években földig romboltatta azt a szverdlovszki épületet, ahol az utolsó cárt és családját kivégezték, majd pedig a kilencvenes években a cári kultuszt kezdeményezte, amit az orosz értelmiség ugyancsak megütközéssel fogadott. Putyin azért utazza be a világot, mert nyugalmat akar. Az orosz medve aludni vágyik. És begyógyítani a sebeit.

Az új magyar kormány megértette ezt, hogy ezzel a birodalommal nem csupán számolni kell, hanem érdemes is számolni vele. Ugyanúgy, ahogyan ezt teszi Rudolf Schuster is, aki már jónéhányszor találkozott Putyinnal, míg magyar államfő nem jutott el Moszkvába. Egyre világosabb, hogy stabil európai rend és fejlődés Moszkva nélkül nem képzelhető el. Ezt tudják az Európai Unióban éppen úgy, mint a NATO-ban. Együttműködni hasznosabb, mint szemben állni. Együttműködni azonban fantomokkal nem lehet, csak egy reálisan becsült Oroszországgal.