Lapító rendszerváltók

Eszembe sincs csodálkozni azon, hogy 1989. november 17-e 14. évfordulójának előestéjén a szlovákiai politikai paletta sötétvörössel borított tartományában tanyázó honatyák dörgedelmesen attakírozták azokat, akik – úgymond – kisajátították mindazt, amit a dolgozó nép a szocializmus évtizedeiben létrehozott. Azon viszont csodálkoztam, sőt fölöttébb elszomorított, hogy az évfordulót megelőző napokban az idén még mélyebben hallgatnak a rendszerváltók, mint egy esztendeje.

Ahogy távolodunk 1989 feledhetetlen őszétől, úgy csökken a rendszerváltás kirakatba kívánkozó értékeinek mennyisége. Hogy valami itt elfuserálódott, azt nem kis mértékben az is érzékelteti, hogy ennek a rendszerváltásnak hiányoznak az utólagos „partizánjai”. Hiányoznak azok, akik az elmúlt idestova 200 esztendő minden nagy társadalmi változása utóéletének derékhadát alkották. Irodalmunk klasszikusai számos műben leírták, hogy az 1867-es kiegyezést követően mily gyorsan növekedett Damjanich vörös sapkásainak vagy Görgey oroszlánjainak a száma. És volt idő, hogy a tanácsköztársaság veteránjainak száma egyik évtizedről a másikra megduplázódott, mint ahogy a szlovák nemzeti felkelés partizánjaié is. Ehhez képest ma már az a helyzet, hogy a kommunista egypártrendszer összeomlása beindulásának idei évfordulóján már azok is hallgatnak, akikről mindenki tudja, hogy nem utólag váltották ki a „partizánigazolványt”.

Afölött napirendre kell térni, hogy minden nagy társadalmi változást hordalékáramlat kísér. Nem volt az utóbbi 200 évben nagy fordulat, amelyet követően ne jelentkeztek volna szerencselovagok, akik a becstelenségben bármitől visszariadtak volna. Az elmúlt 14 évben az ilyenek kerültek túlsúlyba. Másrészt oly népes a pórul jártak tábora, hogy manapság már senkinek sincs kedve hangsúlyozni az 1989 őszén végbement folyamatok levezénylésében való részvételt.

A rendszerváltók egy része elment privatizátornak vagy felcsapott politikusnak. Mindkét rétegről megvan a véleményünk. Nem merném leírni, hogy a rendszerváltók tisztességesebbjeinek félreállása helyes volt. Éppen félreállásuknak a következménye, hogy így sikerült a privatizálás és ilyenné alakult a politikai struktúra. A rendszerváltók tisztességesebbjei félreálltak, a becstelenek pedig megalkották a szabad rablást lehetővé tevő privatizációs törvényeket. Pedig aki 1989-ben a változást áhítók közül háromig tudott számolni (mindannyian kiváló entellektüelek voltak), az kiszámíthatta volna, hogy a magánosítás beindításával gerjesztett kapzsiság csak a törvény drákói szigorával ellensúlyozható. Lehet, hogy ezt a követelményt érvényesítve lassabban ment volna végbe a privatizálás, de kevesebb veszteséggel. Népiesen szólva: maradt volna pénz aszpirinra. Rendszerváltóink szabad folyást biztosítottak a gonosznak, amely részint a kapzsiságban nyilvánult meg, másrészt pedig – politikai vonalon – a nacionalizmusban, az idegengyűlöletben. Öt évtized múltán is szárba szökött az a mag, amelyet még a háború alatti zsidóvagyon-rekvirálók és a háború utáni nacionalisták vetettek el. A rendszerváltók tisztességesebbjei ma nem tudnak egy épkézláb érvet felhozni, amellyel megnyernék a közönséges halandó rokonszenvét. Érveljenek azzal, hogy mindeni szabadon utazhat nyaralni Tahitira? Nem meglepő, hogy hallgatnak. És a plebszből se óhajt senki a rendszerváltás utólagos partizánja lenni.