Lábbal szavazok

Én a kontra oldalon vagyok – elsősorban azért, mert egyrészt nem gondolom, hogy morális kérdésekről népszavazni kellene, másrészt maximálisan ellenzem, hogy embertársaink magánéletébe kitalált, mesterségesen gerjesztett, félreértett és félreértelmezett hagyományok nevében csak úgy, mert jobb dolgunk nincs, agresszíven belepiszkítsunk.

De ez a cikk nem erről szól, hanem azt szeretném megvizsgálni, hogy legitim stratégia-e lábbal szavazni, azaz (nemmel) szavazás helyett otthon maradni.

A népszavazáson való részvétel nem kötelesség, hanem jog. Jog arra, hogy saját meggyőződésünk szerint megpróbáljuk formálni az ország irányvonalát a meghatározott kérdésekben. Ezek a kérdések azonban szükségszerűen aszimmetrikusak. Az egyik válasz (általában az igen) változást hoz a jelenleg érvényben levő politikai irányban, a másik pedig a status quót tartja fenn. Másképpen fogalmazva, a népszavazás nem olyan, mint egy Y-kereszteződés, ahol bármelyik irányt választja is az autós, mindenképpen másfelé halad tovább, mint addig. A népszavazás letérő egy egyenes útról, az azon résztvevők pedig arról dönthetnek, érdemes-e lekanyarodni.

Egy népszavazásra többféleképpen lehet reagálni. A minden kérdésre „igen” szavazásával a választó azt mondja: értem, hogy milyen útra szeretnének a kezdeményezők rátérni, és én is azon szeretnék tovább haladni. Ez a legkönnyebben értelmezhető stratégia. A különböző kérdésekre máshogy válaszolók azt mondják: igen, le kell térni a jelenlegi útról, de nem olyan élesen, mint a kezdeményezők akarják. Nem derékszögben, hanem mondjuk csak 45 fokban. Ez is érthető, bár ez utóbbi megoldásban ott van az a probléma, hogy nem rendszerszintű válasz. Hiszen az aktuális politikai irányvonal is egyfajta rendszer, általában a kínált új irányvonal is rendszerezett, viszont az igen/nem kombinált stratégiák sokszor (bár nem mindig) olyan köztes útra vezetnek, amelyet ideológiailag és szakpolitikailag is nehéz kibogozni.

Egy következő „válasz” az apátia: ha valaki egyszerűen ignorálja a szavazást, otthon marad, nem foglalkozik vele. Ez nem lábbal szavazás, hanem a demokrácia működtetéséből való kiiratkozás erre a körre. (Általában többre is.)

A hátralevő két válasz egymáshoz hasonló, mégis eltérő. Ha valaki részt vesz a szavazáson, és csupa nemmel szavaz, azzal azt mondja: igen, jogosnak tartom a kérdésfeltevést, de én erre nemmel válaszolok. A jelenlegi irányt jónak tartom, de legitim az út, amit a kezdeményezők kínálnak. Ezzel szemben a tudatos, nem lusta, hanem stratégiai otthon maradás üzenete az, hogy a kérdésfeltevés nem jogos, nem akarom jelenlétemmel növelni a népszavazáson résztvevők számát és ezáltal annak sikerességének esélyét, mert úgy általában nem akarom, hogy erről a kérdésről az adott formában közvetlen döntés szülessen. A kettő közel sem ugyanaz.

Lábbal szavazni, azaz direkt otthon maradni legitim stratégia, egy bevett véleménykifejezési forma. Én ezt teszem, és nem érzem magam tőle rosszul. Nem csúfolom meg a népszavazás intézményét, sem a demokráciát, hanem egyszerűen ismerve a játékszabályokat és nem értve egyet a feltett kérdésekkel, így fejezem ki a véleményemet.