Kulturális veszteségeink 53.

Bonyolultabb az ügy, mint amilyennek első hallásra tűnhet. A múlt hét színházi bombahíre úgy szólt, hogy egy kész előadást órákkal a premier előtt tiltottak le a szerző jogutódai, mert nem tetszettek nekik az átalakítások, amelyeket a magyar színház két fenegyereke, a Mohácsi testvérek eszközöltek a darabon. Molnár Ferenc Delilájáról van szó, amelyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tűzött volna műsorra. A teátrum vezetése a bemutató délutánján döntött úgy, hogy inkább nem húz ujjat a Molnár-örökösökkel – állítólag üres nézőtér előtt, csak a maguk örömére játszották végig az előadást, aztán kiadtak egy drámai hangú közleményt, ilyen mondatokkal: 

„Meggyőződésünk, hogy minőségi, mély emberismerettel és bölcsességgel, a Mohácsi testvérek szellemével és új inspirációival átjárt előadást készítettünk. Változatunk nemhogy tiszteletlen, ellenkezőleg: főhajtással felérő mai válasz Molnár Ferenc géniuszára. Azonban a jog nem hagy eszközöket a kezünkben. Kompromisszumkereső fáradozásaink nem vezettek eredményre, a magyarországi színházi gyakorlatban példátlanul merev elutasítással találkoztunk.”

Nem tudni, mi nem tetszett az örökösöknek, ám aki ismeri Mohácsi János rendező és Mohácsi István író munkásságát, el tudja képzelni, hogy ezúttal is bátran beleírtak az anyagba, húztak, megcsavartak, kicsipkéztek, abszurditást vittek bele, formabontó módon kezelték, miközben nyilván tiszteletben tartották a magyar polgári színműírás legnagyobb alakjának művészetét.

Hogyan fordulhat elő ilyesmi a 21. században? Hol itt a művészi szabadság? Miért működhet cenzúra még napjainkban is? Ezek a kérdések öntötték el a Facebookot, és a felháborodott kommentelőknek nyilván igazuk van. 

Viszont az is igaz, hogy a színház vezetése óriási hibát vétett. 

Úgy kezdtek el próbálni egy előadást, hogy nem volt a kezükben az a bizonyos aláírt papír. Márpedig a jogutódokat komolyan kell venni, ezt mondja a törvény, még akkor is, ha ízlésük meglehetősen konzervatív, ha nem értik a tréfát, ha szóról szóra ragaszkodnak az eredeti szöveghez és a szerző örökül hagyott instrukcióihoz. Az is megtörténhet, hogy egyáltalán nem értenek a színházhoz, egyszerű halandók, és jelentéktelen kis életük értelmét abban látják, hogy éberen vigyázzák híres felmenőjük szellemi örökségét. Ilyenkor végtelen türelemmel kell tárgyalni velük, jó tanár, jó pszichológus módjára, nem pedig abban bízni, amiben a nyíregyházi színház is, hogy a kilátásba helyezett magas jogdíj és a művészi színvonal okán időközben úgyis megkapják a beleegyezést. Legalábbis ezt nyilatkozták a sajtónak. Szóval tizenkilencre húztak lapot, és nem jött be. Ez nyilán komoly anyagi veszteség egy színház számára, nem beszélve a kulturális veszteségről, vagyis arról, hogy a közönség sosem láthatja a produkciót. Illetve egyszer azért mégiscsak láthatta, egy nyári szabadtéri előadáson, június 14-én. Azt szerették volna beköltöztetni a kőszínházba.

A Delila egyébként habkönnyű, humoros darab, felesleges bármiféle létösszegző üzenetet keresni benne. De persze a Csárdáskirálynőről is elmondható ez, és nyilván sokan emlékeznek rá, milyen sötét, dekadens társadalmi tablót csinált belőle Mohácsi János 1993-ban Kaposváron. Szerencsére Kálmán Imre jogutódaival anno mindent előre tisztáztak, így megszülethetett a legendás előadás. Nem kétlem, hogy a nyíregyházi Delila is jól sikerült. És mivel az ember hajlamos abban is hinni, amit nem láthat, ez most már így marad nálam.