Külszíni fejtés

Ünnep közeleg. A jónép muszájból vásárol, tülekszik, anyagbeszerez. Ha körülnézünk, láthatjuk, szinte mindenki gépiesen ezt teszi. Megint a jó időzítésen fog múlni. Hogy beletrafálunk-e a hangulatba azon a bizonyos estén. (Nálam egyelőre kicsi az esély). Sorban állnak élő halért. Jut mindenkinek. Szaloncukorból zavarba ejtő a kínálat, emlékszem, amikor hiánycikk volt, úgy kellett átcsempésznem az „anyaországból” a zseléset és a gesztenyéset, volt is sikerem. Karácsonyfából idén szerényebb a kínálat, vigyázni kell, át ne verjenek a dörzsölt fenyődílerek. Meg kell számolni az ágakat, mondja egy nagyokos bácsi. Hiszek neki. Közben szívemből szánom a hipermarket fiatal eladóit, akik szentestére hányni fognak a Jingle Bellstől, annyit csilingelt a fülükbe. Már november óta tart a vevőcsalogatás. Jézusom, de szánalmas! Abba a díszzacskóba csomagolok majd a szüleimnek, amit tavaly tőlük kaptam. Csak nem szúrják ki?! Indulok a plázába, hátha a polcokat mustrálva ihletet kapok, ki minek örülne legjobban, vagy mire lenne leginkább szüksége. Persze szállíthatónak kell lennie, a DVD-lejátszó ugrik, szimpla lustaságból, elvégre nem fogok megszakadni a cipelésben. Meg aztán az újságok szerint mindenki ezt veszi. Márpedig én egykor különbözni akartam „mindenkitől”. Vajon miért nem sikerült, mit rontottam el? Az egyik tévécsatorna nemrég csinált egy ankétot arról, mit is ünnepelünk. A gyerekek zöme nem igazán tudta, leginkább azt sorolták, mit kértek karácsonyra. Remélem, direkt így vágták meg az anyagot. Elrettentő célzattal. Mert feladatuknak érzik, hogy mesterségesen felnagyítsák a problémát, így sürgetve valamilyen megoldást. Hát, aki erre talál, azt megsüvegelem. Évtizedekkel ezelőtt így, december tájékán képzeltem el, milyen lesz, ha nagy leszek. Micsoda boldogság lesz. Talán mostanáig sem nőttem fel. Menekülök valamibe. Már amikor sikerül elhitetnem magammal, hogy jó irányba kanyarodtam...