Közép-európai blues

Öreg borotvaszíjon táncol a penge, fekete blues ritmusát csattogja, a szikár néger borbély szívének dobogását utánozva tán éppen, miként az olló is, ahogy a hajhoz ér.

A kis clarksdale-i borbélyműhelyben, melytől nem messzire hömpölyög a Mississippi, minden a bluesról szól. Régi fényképek a falon, híres zenészekről, énekesekről, akik innen, ebből a Memphistől délre található kisvárosból indultak, netán egyenesen a mester székéből, hiszen nézd, gitárt ad most is fiatal fehér kuncsaftja kezébe, ő maga pedig egy másikat vesz elő, villanygitárt, és kezdődhet, illetve hát folytatódhat a blues. Aki kuncsaft közben betér, bőrének színétől függetlenül, helyet foglal, zenél, ha csupán dúdolva is, lábával verve a taktust. Szöveg nincs, csak sima zene ezúttal, mégis felemelő zene, a kopott kis borbélyműhely látványával, a képernyőn átsugárzó nyugalmával együtt. Mintha évszázadok óta így menne itt az élet, pedig nem, az ősök errefelé is megvívták harcukat egykoron, melyet csak lassan oldott békévé az emlékezés, s épített belőle kultúrát az idő. Igen, merthogy ez is egyfajta kultúra, az emberi viselkedésformák, szokások rendje egy kisközösségen belül, amilyen például a clarksdale-i, a bluesszal egyetemben.

Ez nem az amerikai nagyvárosok, s legkevésbé sem Los Angeles, Hollywood világmérgező kultúrája, mely, lám, otthon elkerüli a kisvárosokat, vagy a kisvárosok vetik ki magukból eleve a lila szennyet, ugyanakkor a mi tájainkon, folyamatosan gyűrűzve át az Atlanti-óceánon, mostanában ez a szenny pusztítja tovább, veri szét sajátosan közép-európai szellemi és kulturális hagyományainkat, értékeinket, rendezi át vonásainkat. És még csak meg sem próbálunk védekezni ellene, sőt mintha élveznénk mindmegannyi megnyilvánulási alakjában. Pedig valamikor nálunk szintén voltak hangulatos borbélyműhelyek, ha nem is blueszenével, s gyermekként vagy ifjúként ülhettek székeikben számosan politikusaink közül, akik épp e héten a politikai kultúra és morál egyre mélyülő válságáról nyilatkoztak, koalíción belüliek és kívüliek, ellenszerről viszont egy szót sem, noha láthatták annak idején: amikor a borbély véletlenül megvágott valakit, azonnal előkapta a timsót, vérzést elállítani, fertőtleníteni.

Valójában nem is érdekelne, miként esnek egymás torkának még a mezük színe szerint egy politikai akolba tartozók is, csak gyarapodna a haza. Amerikában például nem fordulhatott volna elő, hogy tizenkilenc évig épüljön egy színház, mint nálunk, ahol a Duna hömpölyög, ráadásul a nemzeti, és akkor se legyen kész. Mi több, az sem biztos, hogy befejezik, s ha mégis igen, teátrum lesz-e, vagy terrárium. Persze, egy nemzeti színház épülete még nem haza, de a haza, az ország szellemi-kulturális életének jelképe lehet. Esetünkben azonban inkább egy tragikus közép-európai blues témája, csakhogy minek, errefelé úgysem találnánk már borbélyműhelyt, ahol kicsattognák ritmusát.