Koszovói talányok

A meglepő mindenekelőtt az, hogy a történtek ellenére a koszovói albánság a hét végén megtartott parlamenti választások alkalmával a mérsékeltnek minősített Ibrahim Rugova pártját részesítette előnyben, ez vitán felül józan bölcsességre vall. Szerb lapok kommentátorai ennek alapján egyenesen úgy fogalmaztak, van remény arra, hogy a jövőben szerbek és albánok egymás mellett éljenek. Tudvalevő ugyan, hogy Rugova is a függetlenség szószólója, ám világos, egyetlen albán párt sem indulhatott eséllyel, ha a Szerbiában való maradást tűzi zászlajára. A mérsékeltek sikere azonban komoly támpont a későbbi rendezéshez.

A nemzetközi közösség jogos elvárása szerint az új intézményeknek most már nem annyira a tartomány jövőbeni státusával kell foglalkozniuk, az erőket a mindennapi gondok felvállalására és megoldására illene átirányítani. A Nyugat rengeteg pénzt áldozott (csak a választások 50 millió márkát emésztettek fel, s 16 ezer embert kellett mozgósítani), ideje tehát, hogy beinduljon a gazdaság és a kereskedelem. Közben az albánok pedig az önállóságban reménykednek, ennek szavatolását vélik felismerni abban, hogy az új pristinai parlament Belgrádtól függetlenül működhet – igaz, továbbra is az ENSZ fennhatósága alatt. Még Hashim Thaqi, a Koszovói Felszabadító Hadsereget volt parancsnoka, a most második helyre befutó Koszovói Demokrata Párt vezetője is kénytelen volt egy iterjú során beismerni: „Egyetlen nemzeti csoportnak sincs jövője, ha bojkottálja a nemzetközi közösséget és elutasítja a vele való együttműködést”. Tény továbbá, hogy az induló albán pártok közül mindössze egy (az Albán Köztársasági Párt) hirdette az Albániához való csatlakozást, ez a szándék azonban nem talált visszhangra.

Belgrád sokáig körülményeskedett, kivárt, Bush, Chirac és Blair erőteljes unszolása ellenére Kostunica unos-untalan azt hangoztatta, nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a szerbek részt vegyenek a választásokon. A jugoszláv vezetés végül rádöbbent, a koszovói választásokat a szerbek nélkül is megtartják, az arról való távolmaradás pedig kizárná őket a közügyek intézéséből. Az ENSZ-közigazgatás és a koszovo-metohijai egyeztető központ közötti megál-lapodást így csak november 5-én írták alá, ily módon kevés idő maradt a tartózkodók meggyőzésére. Ennek ellenére a választásra jogosult szerbek több mint ötven százaléka járult az urnák elé Koszovóban, valamint Szerbiában és Crna Gorában, ezáltal a Visszatérés Koalíció – a 120 tagú parlament harmadik legerősebb pártjaként – 22 képviselői helyre tett szert. Mindez mindenképpen minőségi változás a szerb politikában, hiszen a tizenkét éves milosevicsi korszak után először vállalták hivatalosan azt, hogy a szerbség valahol kisebbségben éljen. Ugyanakkor Belgrád természetesen nyomatékosítja: Koszovónak Jugoszláviában (Szerbiában) kell maradnia, kiválása számításba sem jöhet. Ez nagyjából egyezik a Nyugat jelenlegi álláspontjával is.

Említsük meg végül, hogy a Szövetség Koszovó Jövőjéért elnevezésű albán koalíció (vezetője a Tito-érából ismert Mahmut Bakallí) nyolc mandátumot kapott, a bosnyákok négyet, a fennmaradt tizenkét képviselői helyen a kisebbségi közösségek jelöltjei osztozkodnak.

Ez tehát a déli tartomány új térképe, azzal, hogy minden bizonnyal Rugova lesz az „államfő”, Thaqi a miniszterelnök, a hét tagú elnökségben pedig két hely a szerbeké.

A sokáig vonakodó Belgrádot a Nyugat kellőképpen megjutalmazta, elengedve Jugoszlávia külföldi adósságának kétharmadát, ennek fejébe ezentúl nyilván stabil állapotokat követel meg. Rajtolna a térségbe a külföldi tőke is, amely pedig ellenzi a miniállamocskákat. A pénz útja a nagy centurmokban látja a garanciát, a felesleges kitérőket (mondjuk Montenegro és Koszovó önállósulási törekvéseit) nem szívleli. Koszovó sorsa viszont továbbrta is talány. A Nyugat három évet adott Jugoszláviának a reformok életre keltésére, hasonlóképpen három évre szól a most megalakuló koszovói intézményrendszer mandátuma is, ebben az időszakban tehát a déli tartományt aligha lehet visszakényszeríteni Szerbiába. Ami viszont Koszovó jövőbeni státusát illeti, szinte biztosra vehető, hogy azt nem az albánok fogják eldönteni, de nem is a szerbek, hanem a Nyugat. Erre haladék a három eszendő.